Talpra magyar reggel. Kemény idő, hó, vagy havas eső. Nem is tudom. Serceg, rezeg az m1. Megigazítom a kistévén az antennát. Mindig megnézem az ünnepi műsort. Innen vidékről, hogyan is csinálják ott fent. Méltó-e a korabeli pesti magyarok istenéhez az ünnepi műsor, a Nemzeti Múzeum előtt? Bár általában egyáltalán nem vagyok elragadtatva Pesttől, tetszik a műsor. Jó. Egyébként tetszeni szokott. Most egy tanár és kisdiákjai a főszereplők. 30 lélek egy élet felelőssége. Valami ilyesmit is énekelnek. De lehet, túlpatetizálom. Mindenesetre érdekes, hogy a meg-és átvert, a lebecsült tanárokról még ilye humánus-objektív képet tudnak adni, mint ami átjön…

(tovább)

Nézd, Delfin boldogtalanságra termett.
A behatárolhatatlan pszichéje,
Az kormányozza sötét vizeken.
Tajtékzó ösztön… S némi tudatosság:
A fia nem véletlen szerzemény, pont
Donnertől. A kölyök mentette meg.”
„Más algoritmus, nagyon idegen…”
„Éppen ezért a legnagyobb kihívás.

Térey János nagyszabású verses elbeszéléséből, a Protokollból közlünk részleteket lapunk 2009.tél számában, melyet ezúton ajánlunk olvasóink figyelmébe
(tovább)

Semmi meglepő nem lett volna abban, ha a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház direktora, Tasnádi Csaba, amolyan kötelező gyakorlatként leporolja kicsit az Uri murit, előveszi a Sári bírót, vagy felújítja a néhány éve éppen itt bemutatott táncjátékot, a Barbárokat. Meglepő módon nem ez történt. Tasnádi Csaba ugyanis felkért három kortárs szerzőt (Tasnádi Istvánt, Forgách Andrást, Pozsgai Zsoltot), hogy írjanak valami újat Móricz ürügyén. És felkért három rendezőt (Hargitai Ivánt, Koltai M. Gábort, és Bodolay Gézát), hogy kezdjenek ezzel valamit. A kötelező gyakorlat máris izgalmas fordulatokat vett.

(tovább)

Alain Robbe-Grillet Érzelmes regényének olvasásakor a felvágatlan könyv magunkévá tevése az iratvágó késsel vagy egyéb erre alkalmas eszközzel történő behatolás által szó szerint és tagadhatatlanul megtörténik, s nem engedi az olvasót elvonatkoztatni attól az akár közhelyesnek is tartható elgondolástól, miszerint az olvasás – az azt szükségképpen megelőző írással együtt – a szexuális aktus egyik allegóriája és/vagy alternatívája.

(tovább)

Aki figyelemmel kísérte a hazai irodalomtudomány változásait, annak nem okozhat meglepetést, hogy az utóbbi évtizedben egyre inkább teret követelnek és hódítanak azok az elemzések, amelyek az esztétikai tapasztalat medialitását hangsúlyozzák. (tovább)

Az Anyátlanokról elsőnek Kurt Vonnegut jutott eszembe, ahogy azt mondja: „Amit a felnőttek műveltek felnőttekkel (…), annak alapján semmi kétség nem maradt, hogy az emberi fajt ki kell irtani. Unalomig ismételgetni, amit a felnőttek gyerekekkel műveltek, már úgyszólván csak hab lenne a tortán.”

(tovább)

A városban, ahol élek, a főtéren minden nap tüntetés van 2006 szeptembere óta. Este hat és hét körül, nagyjából, jártamban-keltemben gyakran szónoklatba, dalolásba botlok. Az érces (nem egyszer borízű) beszédeket hazafias rockzene váltja, az ún. székely himnusz dallama is meg-megüti a fülemet. A templom előtti szoborcsoport ilyenkor föl van lobogózva a nemzeti trikolórral és a piros-fehér sávos zászlóval (utóbbival nem a város futballcsapata iránti elkötelezettségüket kívánják kifejezni a szervezők).

(tovább)

McCarthyt az érdekli, hogy a világból tökéletesen és teljesen kiemeljen egy apát meg egy fiút, a legszorosabb egymásra utaltságba helyezze el kettejüket, ráadásul úgy, hogy szinte valóságosan is egy világ válassza el őket egymástól: az apa emlékei még a le nem rombolt világról szólnak, gyerekkora, felnőtt élete jó része abban telt, a fiú viszont már a katasztrófa után született-cseperedett, az apa gyerekkorának alapszavai-kifejezései számára már jórészt ismeretlenek.

(tovább)

A múlt mindig is központi része volt az életemnek, a szakmám, a hivatásom és a szenvedélyem a mai napig. Levéltárosként két évtizeden keresztül hivatásszerűen kutattam a különböző korszakokat, az utóbbi években azonban, a forrásokon alapuló történettudománnyal szemben, egyre inkább az oral history felé fordultam, mert rendkívül fontosnak tartom, hogy megragadjuk az élő emlékezetet, amíg még lehet.

(tovább)

„Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” – gondolta Péter, elsőéves magyar-történelem szakos hallgató, és ha nem lett volna olyan nyomott hangulatban, bizonyára mosolyt csal arcára a felismerés, hogy itt a strandon Saint-Exupéry regényének szállóigévé vált mondata különös aktualitással bír. A testek pőrék, és a lényeg valóban takarásban lapul – vagy éppen domborodik. Az elmúlt év szerelmi kudarca ráébresztette a könyvmoly bölcsészt, mi is igazán lényeges az életben. Timi most új barátjával éppen a tengerparton tölti a forró napokat, míg ő ezen a vidéki strandon méregeti lopva a felhozatalt.

(tovább)

Bujtos az én Bakonyom. Kevesebb a fa, hegyek sincsenek, körbeveszi a város, tenyérnyi hely, elbújni nem lehet, mégis: vadkacsa költ a zsombékos nád között, a tó mellett füves térség a sétához, focihoz, kutyafuttatáshoz. A víz szélén megállva mindig jut pár nyugodt perc, háttal a városnak, háttal a gondoknak. Futó Rózsával erre kerekezvén számtalanszor megálltam itt pihenni, lélegezni, céltalanul bámészkodni, hogy aztán haladjak tovább a körúton át (ha éppen délidő van, akkor a Bujtos utca felé). Az étterem – nevéhez illően – kis időre elrejt a világ elől. A belvároshoz közeli, mégis csendes utca közepén az utcafronti terméskő lábazat és az ívelt ablakok nyugodt méltósága fogadja a betérni szándékozót. (tovább)

Kazárbokorban fordul a H35-ös. A buszmegálló közelében öreg, takaros porta kerítésénél csipkebokor áll. Rosa canina, avagy csipkerózsa, miszerint kutyarózsa. A bokor egyik fele a kertben, másik fele az utcán, középen a drótkerítés. Erős növény, két méter magas tüskegömb, némely ága gyermekcsukló-vastagságú. Tizenöt-húsz éve tán, hogy ledobta magáról a nemest, bizonyára gyenge volt az oltvány. Az első szabad évben buján nőni kezdett, tövét a kapa nem érte se innen, se onnan, s a csonkok mellett mindig hozott új ágakat. Aztán megszokhatták egyszerű, halványrózsaszín, ötszirmú virágait, ősszel tűzpiros bogyóit. Nincs már bántódása. Él, mert élni akar. Ágbogas lombja madarak menedéke, ő maga utca éke.