Gyorsposta
A véres(kezű) költők
akik (napi) szar verseket írnak
Antal Balázs
A dolognak azonban van, volt egy szépséghibája. Mert mit gondolnak, mit akart ez a blog? Bemutatni a kedvenc verseket? Az oldalain szerepeltetett egytől-egyig igen jó költők verseit akarta megszerettetni? Kedvet csinálni az ötezer olvasónak a kortárs magyar költészethez?
Nem, ez a blog, a napiszarvers.blog.hu a kortárs magyar irodalom hulladékainak vagy végtermékeinek (már nem tudom, hogy írták, mert mikor e cikket írom már mindent leszedtek az oldalról) pellengérre állítását, vagyis „hivatásos”, „profi”, a szakmai közeg által elismert, jó nevű költők rossznak mondott/beállított írásait tette ki napra nap, szellemesnek szánt, de legtöbbszor erőltetett, kevéssé elmés felvezetők kíséretében. Megmutatta a közmagyarnak, hogy mire mennek el keserves adóforintjai: íme ilyen nevetségesen szar verseket írnak azok a költők, akiket támogat a magyar állam. A közmagyar meg, hozzászólásaiban, anyázott is rendesen. Hogy egyáltalán hogy talált ide a bizonyos közmagyar (aki alatt ezúttal nemes egyszerűséggel azt értem tehát, hogy nem irodalmár)? Hát úgy, hogy a blog már az első napokban belinkelhető lett mindenki által olvasott hirportálokról – köztük olyan portálokról is, melyeken a különben szép számban fellelhető, jó verseket, okos írásokat közlő blogok/oldalak sosem szerepelnek. Hm.
Mit lehet ezzel kezdeni? Van néhány öntelt, irigykedő önjelölt „költő” (túlságosan ismerték ahhoz az irodalmi élet belső üzelmeit, hogy ne iparosok legyenek), ismerünk ilyeneket: írásaikat visszadobják a legjobb nevű folyóiratok, pályázataik nem nyernek a különböző ösztöndíjbizottságoknál, könyveik zugkiadóknál vagy saját pénzen jelennek meg, vagy ha mindez nem igaz, még mindig nem olyan sikeresek, mint mások, vagy mint amennyire szerintük kijárna nekik – s nem, nem az önvizsgálatra, az önkritikára való hajlam erősödik meg bennük, hanem a mások, a közöltek, a díjazottak iránti irigykedés és utálat. Blogot nyitni a világ legkönnyebb dolga. Érvek, elemzések nélkül és persze álnéven nekiállni fikázni valakit, ez is megy mindenkinek. Nem állítom, hogy nagyítóval kell keresni rossz verseket. Meg is érdemlik a bírálatot. De nem a fikázást, a nagyszabásúnak beállított kisstílű, pitiáner okoskodást, s – ne kerüljük meg – az uszítást.
Mondanám még, de minek? Nincs kedvem tovább belebújni a napi szar versek bloggereinek stílusába. De a végét még elmondom. Tudják, mért írok múlt időben a blogról? Képzeljék, fenyegető névtelen leveleket kaptak… A költők megdühödtek, s megfogadták, hogy felnégyelik, de legalábbis szar versekbe írják bele a blog szerkesztőit. A fenyegető leveleket többszöri kérésre sem rakták ki az oldalra, hanem letöröltek róla minden tartalmat. A Magyar Kultúra Napját követő napon már üres volt az oldal.
De a kortárs magyar költészet megint csak leshet. Nem csak az derült ki, hogy szar, ahogy van (mert mi más lenne a végzöngéje), hogy kontroll és eredmény nélkül nyeli a pénzt (majd pont ez), hanem még az is, hogy művelői önteltek, sértődékenyek, kurvaanyáznak, mint a kocsmában, és ha kell kést is rántanak.
A magam részéről gratulálok mindenkinek, aki szerepet játszott ebben, különösképpen azoknak a portáloknak, melyek a napiszarosokat (és csak őket) reklámozták – s melyek, mint megkérdezett barátaim vélik, végülis leállíttatták az oldalt.
Éljen soká a Magyar Kultúra, mely lám-lám, igencsak magyarosan működik!
Drótos Richárd: 
A lapszám Szerepfelfogás és történelmi tapasztalat címmel új tanulmányokat ad közre a kortárs magyar irodalom két neves szerzőjének, a marosvásárhelyi Kovács András Ferenc költőnek és Láng Zsolt írónak a munkásságáról. Miklós Eszter Gerda és Áfra János a Vidor Fesztiválról és Krasznahorkai László legújabb művéről értekeznek kritikáikban, Garai Péter a modern építészet nyíregyházi örökségéről ír, Darvasi Ferenc pedig arról beszélget, mit is jelent a család, a foci és a város egy Szpari szurkolónak. A szépirodalmi rovatban a Vidor Fesztiválon Kötelezők röviden, avagy 111 hírhedt regény címen bemutatott paródiaest szerkesztett szövegei olvashatóak, Grecsó Krisztián, Antal Balázs, Csabai László, Gerliczki András, Horváth Orsolya, János István és Karádi Zsolt tollából. Mogyorósi László nyíregyháza testvérvárosában, Iserlohnban járva írta naplóját, a lap gasztrokritikusa (Hasas Pasas) pedig rézbőrűnek álcázva magát az Irány Colorado Étterem roston sültjeit tesztelte, új drótszamarának, Futó Rózsának nyergéből.
Nyári számunkban olvasható a friss Rotary-díjas Darvasi László előszava Krúdy Gyula Franciaországban megjelent novellaválogatásához, írások a Borbély Szilárd verseire készült Halotti pompa c. színházi előadásról, tanulmány Mogyorósi László költészetéről. Közüljük a SZIRT kritikai beszélgetés-sorozatának legutóbbi, Nagy Zsuka kötetéről folyt diskurzusának írásos változatát, tanulmányokat Szabó Pál társadalomábrázolásáról és régészettel valamint történettudománnyal foglalkozó blogokról. Szépirodalmi rovatában Jász Attila, Balogh Péter, Ayhan Gökhan, Komor Zoltán, Fecske Csaba, Kácsor Zsolt és Kováts Judit írásai olvashatók többek közt.
Teljesen egyetértek ezzel a diagnózissal, csak annyit fűznék hozzá, hogy a kattintásszámmal mért olvasottság (olvasás!) nem mindig úgy pontos, ahogy az hangoztatva van – meg hát a kommentszám: amikor 5-10-20 embertől származik a hozzászólások 80%-a, az sem jelent radikális aktivizálódást, pláne nem demokratizálódást a blogoszfére kulturális vívmányaként. És ez nemcsak a Napiszarversre, hanem általában más irodalmi, kulturális blogportálokra is vonatkozik…
Így van, Józsi, teljesen jogos a pontos számok tekintetében, s a kommentezés meg tényleg így működött – s működik szinte mindenhol. Az index címlapos támogatása azonban mindenképp jelentősen megdobta a látogatottságot. Lásd: e cikk egy az index főoldalára kitett blogbejegyzés egy kommentjében szerepelt, s aznap majdnem 200 új IP-címről jött látogatás ide, visszakövethetően arról a blogbejegyzésről. Ebből 180-190 sose jön ide többet. S míg ott vadul kommenteztek egy nagyjából napiszar-sirató bejegyzésen, itt nem szóltak hozzá – vélhetően már elolovasni is túl hosszú lett volna ezt az írást. Nem mintha hiányoznának innek a kommentjeik… Köszönet a hozzászólásért, s bocs, hogy a múltkor, BZA-ügyben nem feleltem – egy kicsit lemaradtam, utána meg már messze volt…
Néha jót szoktam derülni – máskor esetleg bosszankdodni – azon, hogy ha egy általam időnként látogatott oldal felkerül a nevezett portál címlapjára, hirtelen megnő a kattintás- és időnként a kommentszám. De ezek a hozzászólások kevés kivételtől eltekintve nagyon marginálisan kapcsolódnak a témához – ha valaki beindít egy flame-et, legtöbb esetben politikai hőzöngésről vagy valamilyen világnézeti, erkölcsi aggályoskodásról van szó (avagy konkrét példa: ha a posztban zsidósággal kapcsolatba hozható név szerepel, indul a körülírt zsidózás).
(De ez persze nem egyedi dolog: a megvásárolt könyv, újság sem feltétlen jelent elolvasottat.) Most kicsit hosszú voltam…
A Napiszaron jellemzően – ahogy írod is – a lóvé kérdése indította be a hozzászólásokat, volt alap a fikázásra. Nem az elrontott anapestus vagy a képzavaros hasonlatok váltották ki az indulatokat… És ezért ritkán tapasztalható hipokrácia volt a blogger(ek?)től úgy tenni, mintha nem ők siklatták volna totálisan félre az egyébként érdekes kezdeményezést. Ahogy nemrég másvalaki is megfogalmazta, ezek a hozzászólások gyakorta úgy születnek, hogy a kommentelő el sem olvassa (nem hogy alaposan: sehogy) a bejegyzést vagy a többi hsz-t, hanem csak pötyögi átgondolatlanul ami eszébe ötlik. Itt a gépelő kéz a fecsegő száj helyettese. És akkor jöhet a kiigazítás, nem úgy gondoltam, te vagy a hülye stb… Pedig csak el kellene olvasni valamit rendesen és tíz másodpercet várni, mielőtt “bekiabálok”. De biztos ettől is szép ez
De a kattintásszám akkor is csak kattintásszám – nem jelöl olvasást és olvasót, legföljebb csak metonimikusan. A statisztikákban már szimbolikusan, s majd a pályázatokban ténylegesen is
“Egy bolond százat csinál, a száz pedig millijomot!”