A dolognak azonban van, volt egy szépséghibája. Mert mit gondolnak, mit akart ez a blog? Bemutatni a kedvenc verseket? Az oldalain szerepeltetett egytől-egyig igen jó költők verseit akarta megszerettetni? Kedvet csinálni az ötezer olvasónak a kortárs magyar költészethez?

Nem, ez a blog, a napiszarvers.blog.hu a kortárs magyar irodalom hulladékainak vagy végtermékeinek (már nem tudom, hogy írták, mert mikor e cikket írom már mindent leszedtek az oldalról) pellengérre állítását, vagyis „hivatásos”, „profi”, a szakmai közeg által elismert, jó nevű költők rossznak mondott/beállított írásait tette ki napra nap, szellemesnek szánt, de legtöbbszor erőltetett, kevéssé elmés felvezetők kíséretében. Megmutatta a közmagyarnak, hogy mire mennek el keserves adóforintjai: íme ilyen nevetségesen szar verseket írnak azok a költők, akiket támogat a magyar állam. A közmagyar meg, hozzászólásaiban, anyázott is rendesen. Hogy egyáltalán hogy talált ide a bizonyos közmagyar (aki alatt ezúttal nemes egyszerűséggel azt értem tehát, hogy nem irodalmár)? Hát úgy, hogy a blog már az első napokban belinkelhető lett mindenki által olvasott hirportálokról – köztük olyan portálokról is, melyeken a különben szép számban fellelhető, jó verseket, okos írásokat közlő blogok/oldalak sosem szerepelnek. Hm.

Mit lehet ezzel kezdeni? Van néhány öntelt, irigykedő önjelölt „költő” (túlságosan ismerték ahhoz az irodalmi élet belső üzelmeit, hogy ne iparosok legyenek), ismerünk ilyeneket: írásaikat visszadobják a legjobb nevű folyóiratok, pályázataik nem nyernek a különböző ösztöndíjbizottságoknál, könyveik zugkiadóknál vagy saját pénzen jelennek meg,  vagy ha mindez nem igaz, még mindig nem olyan sikeresek, mint mások, vagy mint amennyire szerintük kijárna nekik – s nem, nem az önvizsgálatra, az önkritikára való hajlam erősödik meg bennük, hanem a mások, a közöltek, a díjazottak iránti irigykedés és utálat. Blogot nyitni a világ legkönnyebb dolga. Érvek, elemzések nélkül és persze álnéven nekiállni fikázni valakit, ez is megy mindenkinek. Nem állítom, hogy nagyítóval kell keresni rossz verseket. Meg is érdemlik a bírálatot. De nem a fikázást, a nagyszabásúnak beállított kisstílű, pitiáner okoskodást, s – ne kerüljük meg – az uszítást.

Mondanám még, de minek? Nincs kedvem tovább belebújni a napi szar versek bloggereinek stílusába. De a végét még elmondom. Tudják, mért írok múlt időben a blogról? Képzeljék, fenyegető névtelen leveleket kaptak… A költők megdühödtek, s megfogadták, hogy felnégyelik, de legalábbis szar versekbe írják bele a blog szerkesztőit. A fenyegető leveleket többszöri kérésre sem rakták ki az oldalra, hanem letöröltek róla minden tartalmat. A Magyar Kultúra Napját követő napon már üres volt az oldal.

De a kortárs magyar költészet megint csak leshet. Nem csak az derült ki, hogy szar, ahogy van (mert mi más lenne a végzöngéje), hogy kontroll és eredmény nélkül nyeli a pénzt (majd pont ez), hanem még az is, hogy művelői önteltek, sértődékenyek, kurvaanyáznak, mint a kocsmában, és ha kell kést is rántanak.

A magam részéről gratulálok mindenkinek, aki szerepet játszott ebben, különösképpen azoknak a portáloknak, melyek a napiszarosokat (és csak őket) reklámozták – s melyek, mint megkérdezett barátaim vélik, végülis leállíttatták az oldalt.

Éljen soká a Magyar Kultúra, mely lám-lám, igencsak magyarosan működik!

• és annak a Népszabadságban megjelent fordítása.

Megint felháborodtak, akik szeretnek felháborodni, okuk lett újra imrekertészezni. Megint verik a magyar értelmiségieket nemzetgyalázónak kikiáltó tamtamot. Messzire hangzik ezeknek a sámándoboknak a zaja, és jelzi minden európai értelmiséginek, hogy van, amiben a nyolcvanévesnek igaza volt. Mi magyarok nem emésztettük meg még a második világháború tapasztalatait sem, nemhogy a szocializmus évtizedeiét, és nem néztünk szembe semmilyen bűnünkkel, ehelyett igyekszünk ezt elodázni és elfojtani. Ezért van, hogy buta gyalázkodó senkiháziaknak szava lehet egyáltalán a sajtóban, ezért van, hogy ott tartunk, ahol, s hogy a politikában hatvan éve nem hallott szlogenek puskaporfüstje száll fel Magyarországról a égboltig, messzire jelezve, hogy értelmiségieknek, másként gondolkodóknak veszélyes hely lett a hazánk.

Pedig történelmi tapasztalatainkat csodálatos szépirodalmi alkotások dolgozzák fel a nemzetnek. Ott vannak Kertész, Márai, Ottlik, Cseres Tibor és Kardos G. György nagyszerű regényei a két háború közötti korszakhoz és a II. világháborúhoz, Koestler, Déry Tibor és Esterházy írásai meg a “kommunista társadalmi kísérlet” megítéléséhez iránytű gyanánt.

Kertész Imre, Nobel-díjas magyar író

Azonban ezekkel azok, akik hadakozni szeretnek, mit sem törődnek, csak azzal, hogy büszkék lehessenek valamire, amit ők magyarnak kiáltottak ki. Ha épp nincs mire, akkor kreálnak valami turulosat, vagy büszkék arra, hogy ők mernek az igazi értékkel nem érteni egyet, vagy hogy hazaárulónak, nemzetgyalázónak titulálhatják azokat, aki valódi, egész Európában is elismert kulturális értéket hoznak létre. Pláne, ha az értékteremtők utóbb még kritizálni is merészelik azt a buta sekélyességet, amiben mindnyájan tocsogunk nagyotmondó dobos sámánjaink véleményének túlzott tisztelete miatt. Ők ugyanis bármire ugranak, ami alkalmat ad egy kis hazaárulózásra, vagy vélt igazságuk alátámasztására. Ha ehhez elő kell rángatni egy idős ember szerencsétlen módon félreértelmezhető, utóbb meg is bánt kijelentését, megteszik. Ha szándékosan félre kell értelmezni hozzá egy sort, vagy ki kell ragadni a szövegösszefüggésből egy kifejezést, akkor arra sem restek. Nem számít sem érdem, sem szemérem, csak az ő szabad véleményük, amivel megalázhatják vak gyűlöletük tárgyát, vagy amit különben irracionális gyűlölködésük fügefaleveleként használhatnak.

Ismerjük persze már régről ezt a jelenséget; akár azt is mondhatnánk, hogy a modern korban tömegessé vált újságírás és -olvasás óta jellemző a magyarságra a buták túláradó nemzetféltése. Az Adyt gyalázók, és mellé ellenpár gyanánt csak egy Szabolcska Mihályt állítani tudók őrjöngése óta olyan folt ez a mentalitás a haza és a magyarság renoméján, ami nemhogy halványulna, de vissza-visszatérve egyre mélyebben szétterjeszkedik a társadalmunkban.

Sajnálom, hogy ahelyett, hogy egy Nobel-díjas magyar író születésnapjára emlékeznénk, újra e szégyenfoltot kell sikálni, de megszokhattuk már. A magyar értelmiségiek által levont történelmi konzekvenciák csak egy vékony, műveltebb, olvasottabb társadalmi szegmenshez jutottak el, máskülönben feldolgozatlanul maradtak.

Kertész Imre abban bűnös, hogy ki merte mondani: vannak még csontvázak a szekrényben, az egyik épp a hazai szélsőjobb előretörésével vált nyilvánvalóvá. Ha ő emiatt kellemesebben érzi magát Berlinben Budapest helyett, azt meg lehet érteni, még ha magam nem is osztom e véleményét maradéktalanul.

Bán Zoltán András az NKA kritikai portálján, a revizoronline-on ír egy rövid recenziót Elek Tibor Gion-monográfiájáról. Ebben, idézve a Gion Nándor megítélésében döntő szerepet játszó véleményformáló irodalomtörténészeket – bár véleményeiket mintegy összegezve, lepárolva, kvázi maga által kivonatolva vezeti elő – az áll, összegezve (az eredetit a még egyszer mellékelt linken el lehet olvasni), hogy a „Virágos katona igen”, hogy Gion két ifjúsági regénye „remekműgyanús”, hogy pályakezdésének munkái „káprázatosan érdekesek és innovatívak”, az Ezen az oldalon novellaciklus „elbűvölő és már-már műfajteremtő” – de azért pályája egyenetlenségei, alkotói kiégése, unalmas munkái okán, vagy, ahogy összefoglalóan mondja (mondják?), az, hogy „egész egyszerűen a saját epikus világán belül, vagy a maga mércéjével mérve” nem tartható elég erősnek, mégsem teszi lehetővé, hogy az utóbbi évtizedek legjelentősebb prózaírói között tartsuk számon. Mindezt BZA nem kommentálja, se semmiféle felhanggal nem kíséri.

Hm. Két remekműgyanús könyv, már-már műfajteremtő novellaciklus, káprázatosan érdekes és innovatív munkák, meg egy „igen”-elt regény, bármi is legyen az – és akkor mi van? Mondja vagy BZA, vagy az idézett irodalomtörténészek-kritikusok.

Volt középiskolai tanárom azt mondogatta, hogy a jelentős íróknak vannak jelentős műveik is. Úgy látszik, az is „csak”-ra cserélődik, és a vannakkal helyet cserél az új mondat szórendjében.

Ebben az értelemben vagy BZA-tól vagy bárki mástól őszinte kíváncsisággal és nagy szeretettel várjuk az elmúlt évtizedek legjelentősebb prózaíróinak nevét a szerkesztőségbe.

Sajnos nagyon ki fog kapni a Loki a Lyontól. Montalbano felügyelő egy vak férfi meggyilkolásának ügyében nyomoz. (Váltogatom a csatornákat, nehéz dönteni, mit is nézzek, és közben persze dolgozom is egy tanulmányon.) 1996 őszén kezdte el a Fradi első magyar csapatként a Bajnokok Ligáját. Eufórikus élmény volt kora ősszel a Grasshoppers leigázása (0-3), Vincze Ottó és Lipcsei elképesztő góljai. Azon a nyáron volt az Európa Bajnokság is Angliában. Az Anglia-Skócia mérkőzésen (4-1) Gascoigne végül egy zseniális gólt lőtt. A közönség őrjöngött. Két nap múlva néztem meg Mel Gibson filmjét, a Rettenthetetlent, némiképp megvilágosodva, miért is lehetett annyira feszült ez a mérkőzés. Egy osztrák-magyar sohasem tudna ilyen lenni. Megsajnáltam a skótokat, és szerettem Paul Gascoigne-t. Semleges szemlélőként megoszthatjuk a szívünket. Próbálom elmagyarázni a gyermekeimnek – akik meglepő érdeklődést kezdtek tanúsítani a Loki iránt –, hogy nincs ebben a vereségben semmi szégyen. Az erősebbtől kikapni sohasem az. Arra a kérdésre viszont, hogy mi miért nem tudunk úgy focizni, mint a franciák, nem tudok mit felelni. Ez viszont szégyen. Azt mondta a webmesterünk (aki egyben kedvenc irodalmi szerkesztőm is, vagyis Antal Balázs), hogy teljesen mindegy, mit írok, csak legyen még egy írás, mert akkor esztétikusabban néz majd ki a honlap. Gyakorlatilag megzsarol, vagy írok valamit, vagy nem élesít. Már nincs kedvem vitatkozni vele. A tökéletességre való törekvést tiszteletben tartom, habár nem nagyon hiszek benne. A fociban pedig leginkább azt szeretem, amikor mi nyerünk. Vagy a skótok.