( napi jegyzet)

Talpra magyar reggel. Kemény idő, hó, vagy havas eső. Nem is tudom. Serceg, rezeg az m1. Megigazítom a kistévén az antennát. Mindig megnézem az ünnepi műsort. Innen vidékről, hogyan is csinálják ott fent. Méltó-e a korabeli pesti magyarok istenéhez az ünnepi műsor, a Nemzeti Múzeum előtt? Bár általában egyáltalán nem vagyok elragadtatva Pesttől, tetszik a műsor. Jó. Egyébként tetszeni szokott. Most egy tanár és kisdiákjai a főszereplők. 30 lélek egy élet felelőssége. Valami ilyesmit is énekelnek. De lehet, túlpatetizálom. Mindenesetre érdekes, hogy a meg-és átvert, a lebecsült tanárokról még ilye humánus-objektív képet tudnak adni, mint ami átjön…

Egérút ez a nap. Javítanom kell. Takarítanom kell. Jó a kérdés, mit csináltam hétvégén? Szörfözök az agyamban, hogy ki is vagyok én. Ma. Verseket író ember vagyok, itthon ülök a laptomom előtt és piszmogok valami íráson „Magyar vagyok. Itthon vagyok” Harsogják. Legalább most nem mondják, el lehet menni innen…

Hol a kokárdám? Szép. A múlt héten vettem. Mert olyan erős színei voltak. Nem úgy, mint az én sápadt régi kis kokárdámnak. Amivel minden március 15-én arra vártunk, hogy kézen fogjanak. Régi kamaszkori vágyam volt, hogy a barátommal kézen fogva sétáljunk fel a térre és legyünk ott, emlékezzük, ünnepeljünk. Nem is tudom megvolt-e ez az élmény. Kamasz koromban biztos nem. Később biztos kierőszakoltam Bem apótól…(Imádom, hogy ilyen stílusos vagyok…)

Rohadt hideg van. Nagyon ritkán van szép idő ilyenkor, de ilyen kedvetlen hideg még tán nem is volt. Nem megyek fel a városba. Bűntudatom van. Fos vagyok. Iszom egy teát. A tévében kérdezi a műsorvezető, hogy meddig kell hordani a kokárdát és melyik „nemzetiszínű kitűző” az igazi. Jó fej, aki válaszol. Azt mondja,’48-ban is mindenféle kokárda volt. És a kokárdát 15-én viselték, tehát a mai napra szól. Ha valaki tovább viseli az sem baj. De ha leveszi attól sem lesz kisebb magyar. Mindenki döntse el maga.

Emlékszem kisiskolás koromban a kokárdát március 15-től, március 21-ig kellett hordani, a tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulójáig.

De hogy is volt ez? Mi már a suliban ünnepeltük, de nem volt munkaszüneti nap. Asszem valahogy így lehetett…

Eszembe jut, hogy a Petőfi ’73 volt a kedvenc ’48-ról szóló filmem. Can Togay főszereplésével. Ma kulturális diplomata. Az Európa csendes, ujra csendes… Petőfi versnek is nagyon eltalálták a zenéjét. Meg is hallgatom. Bár most az ünnepségen sem voltak rosszak a dalok.

Elmegyek anyáékhoz ebédelni. Kilépek az ajtón és szembe jut, hogy elfelejtettem feltenni a kokárdámat. Visszaszaladok. Nagyon szégyelltem volna, ha ma nincs rajtam. Tudom, nem ezen múlik, de nekem fontos. A régi szép idők emlékére. Nem áll valami jól a melegítőmön. Restellem is. Mostam. Nem volt más. Még mindig hideg van.

Még ennyi hajléktalant az útvonalamon nem láttam. Pedig naponta többször megteszem. Három irányból jönnek, megszólítják egymást. ’Hol a biciklid?’ Kérdezi az egyik. ’Elvitte a

kecske’. Mondja a másik. Most röhögjek vagy sírjak? Jó kis szlogen erre a napra. Gondolom. Talán munkaszüneti nap révén, nincsenek nyitva szállók. Ezért vannak ilyen sokan. De vajon tudják, hogy milyen nap van ma? Vagy én sem vagyok különb náluk? Csak van kokárdám és otthonom? Én mit tudok hozzátenni ehhez a naphoz. Vívódom. Nem tudom, mit kell tennem. Továbbmegyek. Tovább szemlélődöm, okoskodom. A tett halála vagyok.

Egy srácon van kokárda. Meg is nézem. Jól áll a fekete kabátján. Nem úgy, mint az én Nike pipám feletti új, erős színű. Élt már meg szebb időt is egy kokárda velem.

A Körte utcán jön egy srác egy kisgyerekkel. Nincs kokárdája. De hát egy gyerek nagyobb ék az emberen, mint ez a kokárda, amiben én virítok oly buzgó imádság mellett, hogy ne legyen semmi gáz a megemlékezéseken a fővárosban. Azért otthon a szüleimmel egy beszédet meghallgatunk. Nekünk a beszéd. Kurva sokan vannak. Jól van. Nem szeretem a szélsőséget.

Aztán kapcsolgatom a tévét. Föltámadott a tenger.1953-as magyar film. Elképesztő, hogyan tudtak az akkori technika mellett ilyen kvalitású és ekkora statisza-tömeget mozgató filmet csinálni. Tehetség. Szorgalom. Akarat. Szakmaiság. A szereposztás sem mindennapi: Bárdy György, Básti Lajos, Görbe János, Szirtes Ádám, Zenthe Ferenc, Várkonyi Zoltán, Váradi Hédi, Horváth Teri…stb. Ámulatba ejt ez a virtus. Odatapadok a képernyőre. Öregszem. Idealista vagyok. Aztán az elengedhetetlen Egy magyar nábob, és a Kárpáthy Zoltán a terítéken. Ezek már 1966-ban készültek. Nem lehet megunni őket. Ennél többször már csak a Micsoda nőt láttam anyával Richard Gere miatt…

Na, fúj! Jól nézek ki. Most töröljem ki ezt a sort?

Hiszek ebben az évben. Krisztusi évbe érek. A Megváltás éve. És még a szavazás is április 11-re esik. Most, vagy soha. József Attila segít. Ősöket idézni. Kiknek bokájáig sem érek.

De: ’ Tudunk egymásról, mint öröm és bánat./ Enyém a múlt és övék a jelen./ Verset írunk – ők fogják ceruzámat/ s én érzem őket és emlékezem. ’

Ennyi vagyok most. 2010. március 15-én. Ma írnom kellett. Esküszöm!

Térey János nagyszabású verses elbeszéléséből, a Protokollból közlünk részleteket lapunk 2009.tél számában, melyet ezúton ajánlunk olvasóink figyelmébe
És beköszönt az esőverte hét,
Mert Pesten is ugyanolyan idő van,
Amilyen New Yorkban volt két hete:
Hidegfront jötte és sűrű eső.
Májusi február. Hétfőn korán
Tempósan gördül ki a mélygarázsból,
Hasít, előz, aztán beáll a sor,
S Aquincum után dugóba kerül.
Keresik. Nem veszi föl a mobilját,
Csörgetik egyre, de ő csak azért sem.
Kilencre ér a minisztériumba;
Szemrehányóan mered rá Kovács.
„Késett, Ágoston.” „A kocsim szeszélyes.”
„Ami egy új autótól épp eléggé
Szokatlan.” Kis csönd. „Na, de hogy be sem szólt?”
„Csak lépésben tudtam haladni.” „Mégis,
Egy teljes órát? Maga sohasem…”
„Elnézést! Elnézést.” Érzékeli,
Csak kisfeszültség. Történt már ilyen.
„Miniszter úr kereste”, mondja Tekla.
„Brüsszel miatt.” „Jézusom, kikapok?
Mikor keresett?” „Még nyolc óra ötkor.”
„Sarokba állít?”, élcel Mátrai.
„Vajon kukoricára térdepeltet?
Miniszter úr nagylelkű énszerintem.”
„Csak határok közt nagylelkű szerintem”,
Göcög a szomszéd szobából Kovács.
„Skultéti teljesen paranoiás”,
Súgja Mátrai. Aktát hoz be Binder:
„Téged talán kedvel. De sose tudni,
Mit gondol rólad igazából.” „Ecc-pecc.
Maga is mellőzhető, Mátrai”,
Szól rá cinikusan Kovács.
„A maga helyében kicsit aggódnék.”
„Mit tanácsol? Kanosszázzak, Kovácskám?”
„A tényekhez ragaszkodj, az bejön.”

Skultéti hívja: „Ágoston!” „Bocsánat!…”
„Ja, semmi gond. A csúccsal kapcsolatban…
Ki lesz a tolmácsunk?” „Egy pillanat,
Utánanézek”, mondja Mátrai
(Tekla is megmondhatta volna, tény,
Fejből tudja a terminusokat;
Ami pedig Skultétit illeti,
Öt nyelvet még ő is flottul beszél).
„Pozsonnyal nincsen lényegi eredmény.
Az ügyeink csigamód araszolnak”–
Főnöke is álmatag. S persze, büszke:
„Mind New Yorkban voltunk. És senki, senki
Nem fertőződött meg a sorainkban”,
Mereng Skultéti. „Acélból vagyunk,
Uram”, enged föl lassan Mátrai.
„Beoltatta magát?” „Ja, még nem.” „Ember!”
„Aggódjak?” A lappangás idejének
Már régen vége. Tapogatja testét,
Nyirokcsomóit és hajlatait.
„Megúsztam ezt a fránya influenzát.
Utálom, hogyha szurkálnak. Nagyon
Sajnálom. Ne tegye kötelezővé!
A renomémat, azt pedig serényen
Kiszidolozom, rendbe hozom úgyis.”

Eső elől eresz alá szalad.
Novákkal fut össze a Kiskakukkban;
Őket mindig megnyugtatja ez a
Kortalanul polgári miliő,
A könyvespolc, a bordó huzatú
Karszékeken földszínű arcú dámák.
Novák falzettje kicsit megkopott.
„Na, mi a helyzet?”, kanalazza lassan
A consommét Mátrai. „Nem eszem,
Nem alszom”, mondja szintén kanalazva
Novák. „Delfin.”  Levert, depressziós.
„Mi van, nem jött be?” „Nem szerencsejáték.
Én azt hittem, kölcsönös vonzalom.”
A kiéhezett szoprán földre verte,
És újabban önbizalomhiánnyal
Küszködik; ő, a vasbetonból öntött
És mindig stramm közgazdász szanaszét ment.
Ezt művelte vele egy rafinált nő,
Delfin, a mohó szoprán. „Csókolóztunk
Az állatkertben. Volt aznapra szitter.
Hideg eső. Ő forszírozta, menjünk –”
„De nem dugtad meg?” „De, egyszer igen.”
Főétel jön. Mindketten kacsasültet
Rendeltek, omlós húsút, ropogósat.

„Csak egyszer?”, forszírozza Mátrai.
„Csak annyit írt: felejtsd el ezt a számot.”
„Vajon miért?” „Nézd, nem volt argumentum.”
„Folyton túlliheged, elkapkodod.
Mesélj csak. Nála?” „Nálam.” „Aztán?”
„Megnéztem még egyszer a Butterflyban,
Hogy a képe a retinámba égjen”,
Mondja, és félretolja a kacsáját
Novák .„Kate!”, lendíti égnek a karját.
A pocakos főúr is fölfigyel.
„Ilyen kis szerepben? Nemcsak a Kate-et
Énekli.” „Most csak ez van műsoron.
Az tisztán megmaradt bennem, ahogy
Kelletlenül, mégis nagyon kacéran
Pinkerton vállára hajtja fejét.
Nagyon koncepciózus rendezés
Japán helyett a sarkvidék jegyében…”
„Menszátor, ő ilyen. Én szeretem”,
Mondja meggyőződéssel Mátrai.
„Tehetséges nihil”, ironizál
Novák. „Én védeném”, így Mátrai.
„Mindenki lefagyasztva, Delfin is.
Az első sorban ültem, jött a nő.
Átnéztünk egymáson? Nem is, dehogy.
A tekintetünk sem találkozott,
A szemtükrében nem én tükröződtem.
A kelleténél árnyalattal vastagabb
A vádlija, de korrigálja egy
Hibátlan, flitteres koktélruhával.
És nem mentem föl a művészbüfébe,
Vagyis elindultam, de még a lépcsőn…
A bátorság nem szállt inamba, csak…
Csak nem volt meghívás, csak egy szó,
Egy mellesleg kiejtett, puha szó,
Amely ottlétemet legitimálja”,
Siránkozik Novák. Barátja nézi.
„Te, nem kérdés, sajnáltatod magad”,
Dünnyögi szomorúan Mátrai.
Van rutinja a vad terápiában.
„A meghívás kemény, fölszólító
Módját hiányoltad ebből a nőből.
Ha hív, megfojt, nem tudtad? Jobb ez így.”
„Nem is őtőle kaptam a jegyet”,
Dühöng Novák. Rezignáltan nevetnek.

„Kicsit megbántam. Roppant fals kaland volt,
Kis színtévesztés a májusi télben.
Pont ellentéte az én Edinámnak –”,
Morog Novák. Mátrai meggylevet kér:
„A te szent Edinádnak. Ó, a Delfin…
Nézd, Delfin boldogtalanságra termett.
A behatárolhatatlan pszichéje,
Az kormányozza sötét vizeken.
Tajtékzó ösztön… S némi tudatosság:
A fia nem véletlen szerzemény, pont
Donnertől. A kölyök mentette meg.”
„Más algoritmus, nagyon idegen…”
„Éppen ezért a legnagyobb kihívás.
Nagy nő. Párszor válóok volt a lelkem”,
Néz sokatmondóan Novák szemébe.
„Nagy nő, valahogy mégis kisszerű.
Dögös, bár néha kissé ordenáré.
Nem, istennőt megkúrni nem lehet…
Megkúrni csak a hús-vér, nagy ribancot
Lehet.” „Nem szoktál így beszélni.” „Nézd,
Anyagcseréje, tudod, neki is van.
Képzeld, vannak biológiai
Folyamatai; rendben menstruál,
Eszik, iszik, emészt, meg ilyenek.”
„Oké, oké, oké, oké, oké”,
Bólint Novák, de meggyőződés nélkül.
„Kiradírozni, elfelejteni!
Mondom, sztornó. Még hányadjára mondjam?
Törölj, barátom, bekattansz különben.”
„De őt képtelenség nullára írni.”
„Ugyan. Itt dac kell, flegma és közöny.
Siránkozol, hogy aztán tele szájjal
Dicsekedhess, hogy volt egy népszerű nőd –
Mint egy hátasló vagy mint egy kocsi.
Hajrá, lábalj ki Delfinből, ahogy tudsz.”
Mátrai magában megállapítja:
„Novák túl fiatal, kidolgozatlan.
Jól gondolom, hogy ők, a mostani
Huszonévesek – puhány nemzedék?
Sorukban a fiúk törékenyebbek,
Mint mi voltunk? Mind elnőiesedtek,
És föladták a harcot, még idő
Előtt?” Nagyon unatkozik közöttük,
Mikor elül az asztali zsivaj,
S kimerülnek szépen a szezonális
Pletykák, a „közös többszörös”-poénok.

Milyen jó volt egy hétvégére Tallinn,
Halk, végül pirulós villámvizit;
De erről a Kakukkban nem mesél,
Novák nem volna kellően fogékony,
Gondolja Mátrai. Csütörtökön
Guruló bőröndje kerekei
A gömbölyű fejű macskakövek
Fugáiban döcögtek, munka várta
Ott „fönt”, a külügyminiszteri szintű
Találkozón. A vár alatti téren
Pirospozsgás tűzoltózenekar
Tette próbára a publikumot,
Nevettek mindenen a zord időben
(Éjjel fagy, fűtenek, hiába május).
Voltak páran a régiek közül,
És tokás miniszterek lapogatták
A hátát. Majdnem otthon volt közöttük.
Skultéti is milyen visszafogott volt
A NATO és Oroszország ülésén;
És szinte már alázatos, ahogy
Orosz kollégájával parolázott.
A kövér bástyák alján.
Mátrai
Nyugodtan startolt itt: harmincöt éves
Korában pont itt volt üresedés,
S Tallinnban ő lett a magyar követ,
Négy évre. Észtül sohasem tanult meg.
„A tömbös, posztszovjet külvárosok!
Éjjel kőkorszaki dobozgitárral
Fokozták a hangulatot. A vodka,
S a csontos, tejfölszőke férfiak!
Szívósak, kitartóak tárgyaláskor.
Öklüket rázzák, s háromszor kopognak
Az asztal alsó lapján, babonából,
A balszerencséjüket hárítandó –
Ivarérett, nyakkendős rokonok.
Habár… Itt ez a finnugor családfa,
Ők és mi. Legyen; csak annyira furcsa,
Hogy rokonok volnánk, valószínűtlen.
Éjszaka, ezt így mondják észtül: öö.”

A legátütőbb észt emléke régről
A sebes folyású Pirita völgye:
A selymesen gömbölyű, barna dombok.
A horpadás aljára vájt mederben
Folyékony bronz csordult. Elnézegette
A zúgókat a domború fahídról.
Apró fejű százszorszépek a parton,
Rét, templomian tiszta és napos.
„E rendkívül finom húsú, kecses,
Vajsárga, papírvékony levelek!
Vajon milyen fa? Apa tudta volna” ,
Hümmögött a kerítés oldalában.
Oda most nem jutott el, csak a sarkig.
Hat éve rá lehetett gyújtani
A kocsmákban. Most falkában lejárnak
A tinédzserek a kocsmák elé,
S lazán a víznyelőrácsokba dobják
A csikkeket. „A járomcsont a házon,
A széles homlokú középület mind
Orosz névjegy, a cártól Brezsnyevig.
S a kátrányfoltos, vidám észt faházak,
Egy atmoszférikus, karcsú kioszk;
Egy rózsaszínre mázolt nagyüzem.
Új, bátor vonal az utóbbi tíz év:
Színes, finnugor felhőkarcolók!,
Egyedül a világon itt, csak itt.”

A szállodában a recepciós
Gyorsan fülébe súgott valamit.
Aztán a szobájába szerda éjjel
Call girl érkezett, mindenütt epillált,
Egy „anorexiás Zsebibaba”,
Ahogy magában elnevezte. „Nem volt
Éppen olcsó, de minőségi démon
(Óvszer nélkül jelentékeny fölár);
Élesen sipító fejhanggal, omlós,
Hidrogénszőke hajsátorral és
Gucci-kosztümben. Kis mellei voltak,
De kemények, mint a zöldalma, szépek.
Tetoválás a bal melle alatt.”
Oroszul beszélgettek, nem sokat.
Nyina. Tűrhetetlenül modoros volt.
„Dominát játszott, erre idomítják
A call girl-iskolában, szőkeségre,
Elkényeztetett úrnőcskét.” Nagyon
Akaratos volt. Nyitott, kék szemekkel
Fölfelé tekintve térdelt elé.
Utána meg ő vette kezelésbe,
Nem nyalta ki, csak a fokhagymaseggét
Harapdálta hatalmas élvezettel.
Nyina csak hátulról szerette, és
Aktus közben a haját rázta folyton;
Végül szárazra szopta Mátrait.
„Kak gorkij”, mondta tele szájjal. „Ó,
A kurvázást ritkán próbáltam eddig,
Kínos lett volna nagykövet koromban.
De most sem derülhet ki, nem, dehogy.
Oké, csak egészségügyi baszás.”
Karcsú emlékével ült föl a gépre,
S bólint az Ülemiste-tó fölött.

Kiábrándító újra Budapest.
A visszaérkezés utáni hétfőn,
A Grand Hotel Hungária mögött
Az autóját keresve, hezitál.
Hogy került ide? Találkája volt
Egy államtitkárral a lenti bárban.
Két sör után indult volna haza.
„Nem itt a sarkon tettem le az autót?”
Eltévedt este – a Keleti pálya-
Udvarnál, a vásári forgatagban.
Egy zenés kocsmába kicsit bepillant,
És szürkületben és féljózanul
Nem érzi magát biztonságban erre.
„Verbunkos búja egy antik csehóban,
Baljósan behízelgő hegedűszó.
Pasaréthez képest sötét sarok,
De én a kockás abroszt: szeretem.
Amolyan közepesen ragacsos hely;
Igénytelen, de igaz és magyar.
Élhetnék itt is. ” Kilép a csehóból.
Megvan az Audi, a Rózsák terén áll.
Mintha társaság gyűlne körülötte,
Lebernyeges, bőrkabátos fiúk.
Pánikban indít, gyorsan csillapul.
Mikor megint békés környékre ér,
Kiélvezve a megszabadulást,
Máris portyázni támad kedve. Lassít
A hídfő előtt. Új ötlete támad
(„Benézhetnék anyámhoz”). Elveti.
„Hoppá! Olyanok a fényviszonyok,
Minthogyha reggel volna, pedig este
Kilenc. Hová igyekszik ennyi ember?
Gyanús, a Duna mozi nyitva van”,
Gondolja, és kíváncsian leparkol.
Már nem Dunának hívják: Odeonnak,
Gyerekkorából maradt meg a régi
Név. Az előcsarnok új arculat.
Régen a nézőtér volt tágasabb,
A csarnok szűkebb. Most fordítva van,
Videotéka költözött a vászon
Helyére, s a zsöllyéket megfelezték;
És mozaikosak az oszlopok –
El innen. Verát majd legközelebb.”
Csöndes eső permetezik a földre.
Már sötétben ér haza Mátrai.

És pokoli nehezen alszik el.
Álmában Burány egy balatoni
Bárban lép pódiumra minden este
(Mert ez az álombeli terminus).
Műsora egyetlen nótából áll,
De annak ő írta a szövegét.
Azt variálja, nem túl sok sikerrel.
Valami sétahajózás a téma,
Ismerős, vagabund jellege van.
Lesodor egy japán vázát a polcról.
„Bocsánat.” „Csont nem törött, ez a lényeg”,
Nyugtatja egész halkan Mátrai.
Vedel. „Ezt nem lehet másképp kibírni.
Egy jó, álomba ringató berúgás,
Az kell, anélkül nem megy már az alvás”,
Suttog a szerencsétlen bárzenész
Mátrai fülébe. Aki zihálva
Riad föl, izzadtan. Hét óra múlt.
Pirítóst keneget. „Jó lesz sietni.”

Az átriumban megállítja Tekla.
„Uram, elgázoltak egy kisfiút.
Megerősítik: követségi rendszám.
„Telibe kaptuk?”, suttog Mátrai.
„A jordániai követ, uram.”
„Jézusom, Husszein.” „Nem ő a hibás,
Hogy tragédia történt.” „Nem? Hanem ki?”
„A kisfiú volt elővigyázatlan.
Pirosban kelt át a töküres utcán,
És nem volt szemtanú, hangsúlyozom.”
„Mekkora kisfiú?” „Most múlt ötéves.”
„Meghalt?” Sóhaj. „Még két órát, ha élt,
De sajnos nem tért eszméletre többé.”
„Husszeintől tudják?” „Tőle. Nem tanúzik,
De mérvadó akármi, amit ő mond.”
„Sejtem.” „A Bécsi Egyezmény alapján
Büntetőjogi mentessége van.
Nincs mit tenni. Követ, nem bűnöző.
Habár kézenfekvő, hogy Budapest
Husszein visszahívását fogja kérni.”
„Föl fogják menteni?” „Föl. Baleset volt,
Önhibáján kívül… jegyezze meg.
Abdul-Aziz Husszein, hogy ő, a sitten?
Csak folt lesz a múltján.” „Sajnálom.” „Én is.
Egy ilyen végtelenül bájos ember…
Skultéti magához kérette.” Mátrai
Telefonálgat, aggodalmasan.
„Miniszter úr mit mond?” „Hogy a követnek
Rögtön el kell hagynia Budapestet,
Mihelyst a vizsgálatot befejezték.
S ha egy hónapon belül itt találják…”
„A szegény Husszein.” „Hát, föl kéne hívni”,
Mondja a Dunát nézve Mátrai.
„Visszamennek Ammanba a családdal.”
„Tényleg szörnyű, négy szép gyereke van,
S makulátlan előélete.” „Vétlen,
De homlokára rásült most a bélyeg.
Pokol.” Siet. „Holnap Brüsszel?” „Az ám.”
Tárcsázza Husszeint, félbehagyja. „Nem megy.”

Anyja hívja, a menzán éri el.
„Látunk Balázsnál este?” „Be fogok
Esni, de tudod, reggel utazom.”
„Ágoston, segítsek összecsomagolni?”
„Köszönöm, magam is boldogulok.”
A hangja fura: bizonyítani
Szeretne. „Tényleg, hogy megváltozott.”
Az intonáció ingadozása
Árulja el. Hogy nem őszinte, sajnos.
„Külföldre mégy.” „Tízezredszer, Verocska.
Valójában a szomszédba megyek.”
Csak áll. „Külföld, ugyan. Külföld? A lelked
Külföldje. Amely nem a te hazád.
Hozzád képest tömény külföld vagyok”,
Gondolja Mátrai, hálátlanul.
„Nem megváltozott, hanem megbolondult.
Ha messzire megyek, sosem keres.”
Fél nyolc előtt megérkezik Balázshoz.
Sosem járt náluk. Új lakás, először
Látja a hallt, a három tágas erkélyt.
Fölújított nyolcadik kerület.
Vera ragyog a szép család körében,
S ma Mátrai elengedi magát.
Valahogy jól érzi magát Balázzsal,
Jóindulatúnak, fölszabadultnak.
„Valakik majdnem véletlenül egymás
Mellé születnek, jól szeretik egymást,
De csak jelek szintjén. Néma a szájuk.”

Az óráját kiélesíti. Hajnal.
Holnap az EU-csúcstalálkozó.
Idén új mandátumot kap, ha kap
A bizottsági elnök. „Essünk rajta túl.”
A Kormányfő már tegnap elrepült,
Előzve stábjukat. Ferihegyen
Eltűnik a mosdóban Mátrai.
Táncol egy ideg a szeme alatt
(Csak apró tikk, de bosszantó azért).
Vicsorog, a tükörbe grimaszol.
Szeretné, hogyha elmúlna magától.
Elmarad a mosdóban, föltűnően.
Késik, csak tíz percet mindössze; ám
Most duplán esik latba ez a tíz perc:
Skultéti, kialudt minisztere
Határozottan karcos, sőt, morózus,
Mikor a check in-pultnál szembesülnek,
S faarccal leckézteti Mátrait.
„Nem lehet eltérő az utazási
Ritmusunk, Ágoston.” „Akkor bocsánat.”
„Véletlen, jó.” Középre ül a gépen.
„Lelki dolog magánál ez a késés?”,
Kérdi Kovács. „Nem, ez fizikai.”
„Történt valami?” „Semmi.” „Jó. Csak új.”
„…Mi látszik rajtam?”, töpreng Mátrai
Magában, a nedves szárnyat figyelve.
„Látszik az idegi igénybevétel.”
Pedig ezek a jobb napok: ha úton,
Ha kiküldetésben van, boldogabb,
Mint Pesten, a szokásos ügymenetben.

Bűvös zörgés. Ahogy bőröndje gördül
Brüsszel betonján. Hogy megszokta már
Az ilyen csütörtök-péntekeket:
„A semmilyen Brüsszel semmis kedélyét”,
Ahogy ő mondta volt. Tegnapelőtt
Itt volt követségi tanácsos, unta
S alig becsülte Brüsszelt eleinte,
És hetekbe került, míg fölfedezte,
Hogy nem „vidéki Párizs”: íze van,
Apátsági söríze, mosselen-íze
És tehenészlány-puha-combja-íze.
Steril és fakó parlamenti íze.
„A legfőbb végrehajtó testület
Irányítása, ez központi kérdés”,
Hallatja hangját a buzgó Kovács.
„Dűlőre kell jutnunk ezen a nyáron!”
Az uniós elnökségről folyik
A szó Brüsszelben. „A folyamatosság
Fönntartandó. Nos, ennek érdekében
Mielőbb nevezzék meg elnökünket”,
Skultéti egész nap ezt hajtogatja
A magyar sajtó tollnokainak.

Állam- és kormányfők sereglete
Titkári, asszisztensi koszorúval,
Élfényben, folyosón, mosdótükörben –
S az utcán táboroznak másaik,
Arcmaszkos tüntetők, szokás szerint.
Az eddig regnáló, konzervatív
Portugál politikust támogatja
A többség egy csinos nyilatkozatban:
„Jól végzi munkáját, kapjon bizalmat.”
„Nekem agresszív…” „Energiabomba!”
„A jelölését biztosra veszik, de
A Parlamentnek vétójoga van.”
„Lehetek bármekkora européer,
Tökmindegy, mit csinál a Parlament.
Hatékonysága és fajsúlya nincs,
S ha baj van, általában impotens.
Akkor jó, úgy nyugalmas, ha nem élek
A politika csúfítószerével”,
Mormolja Mátrai, kávé fölött.
„Szükséges a termékeny némaság
A békém, biztonságom érdekében;
Örökre belém karcolt lecke ez.
»Haszonelvből légy néha síri csöndben,
Véleményt mondani tilos«, javallja
A társas illem.” Dúl a gyermeteg
Hatalmi harc, de Mátrai nem ettől
Tüskés. Feszeng, harapós hangulatban
Vonul a stáb előtt a folyosókon;
Bár minisztere sem sokkal szelídebb,
Mikor párszor pillantást váltanak.
Mindenbe beleköt, csak villogó
Szemével, némasága is pikírt:
Skultétivel egyáltalán nem is
Beszélnek – annyit, amennyit muszáj,
Szakmailag és rendezvényileg.
És leparkolnak a Schuman-köröndön,
A Bizottság rácsos homlokzatú,
Acélos X-alakzata előtt
(Egy zárdát innen is eldózeroltak).
„Hi, Berlaymont.” Mátrai megfeszíti
A nyakkendőjét. Csöndben ellenőrzi
A kiszállást, lám, minden gördülékeny:
Érkezésnél, pompás, a kocsi jobb
Oldala esik a járda felé.
Íme, a főszemély száll ki először,
Skultéti, ez esetben. Követik
A többiek, szépen, rangsor szerint.
A sofőr mellől fölugrik a tolmács.
Vonulnak, csillagos zászlók alatt.

Aztán ütemesen fölsorakoznak
A nyitótémák: „A pénzpiacok
Alaposabb ellenőrzése!” „Az
Íreknek adandó garanciák.
Ne kényeztessük túlságosan őket!”
„A klímavédelem elsődleges.”
„Az orosz-ukrán gázvita, na halljuk.”
„Horvát-szlovén határvita, na halljuk.
Azok a vitatott felségvizek!”
„Elnökről csak nyár végén döntenek.”
Bevándorlás és bővítés, szokásos
Programpontok a szokásos időben.
„A megemésztetlen, nehéz menü.
Kiöregedett vagy tapasztalatlan
A gárda. Ó, zsugorodó Európa!
Leginkább eszme, kevésbé gyakorlat. ”
Kormányfőjük, bár szeret szerepelni,
A kitűzött nagy tervekkel szöges
Ellentétben, nem szólal föl. Idő-
Hiányra hivatkozik. „Ő se kell
Ebbe a kórusba, infantilisnek.
A kardinális tisztázás helyett
A léhaság, a nyegleség beszéde!…
A válságkezelés nagy, szent nevében
A hatástalan közgyűlési hablaty:
Semmitmondó halandzsa, bárgyú mantra”,
Mormolja bajsza alatt Mátrai.
És szokatlan, szúrós szemvillanások
Ebéd közben Skultéti oldaláról,
A Luxembourg-tér népes teraszán.
„Minden rendben, uram?” „Ó, hogyne.” Bámul
A tiszta láthatárra Mátrai:
„Itt van a negatív koronaékszer,
A kacsás tó parkját szegélyező
Síküveg Európai Parlament,
A mély szépségekkel fukarkodó
Brüsszel mélypontja.” Képtelen betelni
A látvánnyal, s hogy mily magasztos eszmét
Képvisel mily méltatlan épület.
„Harmadosztályú plázaépítészet,
Böhöm űrbázis, más galaktikából;
Mohó csápokat nyújt minden irányba:
Zászlósorának színskálája friss.
Átláthatatlan labirintusával
Azért ez is egy nagy sóhivatal…”–
De tudja Mátrai, hogy létezik
A buta, elborzasztó, félköríves,
Üvegfalú hombár háta mögött,
A Léopold-park langyos peremén egy
Vörös pitypangos rét, meg egy ház
(„A legvalószínűtlenebb kevercs,
A szörnyeteg háta mögött: idill.
A brüsszelizálás tökéletes!
Mint a falusi gazdasági udvar;
Fehér falú, piros cseréptetős
Paraszti porta. Szinte hihetetlen
A kaszálatlan füve! Nyers a bája!”)
Akit erre a verandára képzel,
Vörösesszőke, tejszagú parasztlány,
Tipikus belga. Bár inkább flamand,
Mint vallon. Omlatag, túlcsorduló.
Hányszor akart már ide behatolni!

„A brüsszelizált, csonka régiségek,
Minden csipkézetes, finomkodó
Ékszerdoboz mellé ragasztva ott egy
Rátarti, betoncsigás parkolóház.”
Ködlő brüsszeli emlékezetében
A csipkefőtér tűhegytornya mellett
Csillognak mindig az Atomium
Ezüst futball-labdái. Olyanok,
De pont, mint zsenge kisfiúkorában
A Babilon-építőjáték gömbjei,
A lyukacskákkal az oldalukon,
Melyekbe pálcákat tűzdelt a gyermek,
Öntudatlanul utánozva a
Vaskristály rácsszerkezetét. Kilenc gömb.
Mátrai persze Brüsszelben leginkább
Az Ambiorix nyolcszögét imádja,
Lekerekített szögeit!, kagylóterének
Erőteljes zöldjét, a nagymedencét,
A körablakos téglaházakat
A kovácsoltvas erkélyrácsaikkal
A szalagnyi brüsszeli telkeken
(Villának hívják őket, tréfaságból).
Ott most is muszáj egy kávét meginni,
Jó rálátással a sétautakra.

A zápor ostora Brüsszelre csap.
Decens kattintás, nyílnak az esernyők.
Bár kényszerű a közös társaság,
Kováccsal megy mulatni Mátrai.
Éjjel tömeg tolong a L’Archiduc-ben.
E finom patinájú mulató
A tőzsde szomszédságában lapul,
Egy keskeny belga homlokzat mögött;
Ívelt artdeco-karzat fogja körbe
A lokál csészényi, ám dús terét.
Réz-és krómköpenyes köroszlopok
Tartják az erkélyt. Alatta nagy élet.
Muzeális fajansz a piszoár,
És öntöttvas az ajtó, ott középen.
A sarki bokszban ül le Mátrai,
Helyet mutat a viszolygó Kovácsnak,
Akinek „Sajnos túl mondén a hely”:
A kristályüveg szélfogó után,
Az öles kidobóember tövében.
„Legjobbféle, félvilági kavargás,
Prémium kategória szerintem”,
Védi a lokál rangját Mátrai.
Elnyújtózik lassan, mint az ezüst-
Halántékú, sokat látott bohémek
Szemközt, tánc után. Kemény
Funkyra kongói, fekete nők
Ropják, virágcseréppel diadalmas
Fejükön. „Túl terebélyes a keblük”,
Fanyalog, kötelezően, Kovács.
Sanda mosollyal kérdi Mátrait:
„Maga nagy nőcsábász, nem?” „Hogyne már.”

Mátrai bort kér. „Több lesz az elégnél!”,
Feddené Kovács. „Jól bírja, tudom.”
„Szervusz. Én vagyok tíz évvel idősebb”,
Mondja gyorsan Mátrai, önmagát is
Meglepve. Kováccsal összetegeződtek!
„Jó, te ihatsz. Te Skultéti-fiú vagy.
A miniszter kedvence.” „Hát, nem éppen.
Hatalmas túlzás.” „Pedig azt beszélik.”
„Az apámmal voltak katonatársak,
És őt valamiért nagyon szerette.”
„Még egy kérdés. Hogyha nem sértelek meg.
A Gerdesits Blankával jártál, nemdebár”,
Mondja nagyon váratlanul Kovács.
Bizalmaskodik néhány sör után.
„Tudod, hogy mit beszélnek rólad, ember?
Hogy ő az unokatestestvéred, azt.”
„Tessék?” „Terólad azt rebesgetik, hogy
Összejöttél az unokahúgoddal.”
„Tessék?” „Bocsánat.” „Rosszul hallok, ember?
Ki rebesgeti?” „Folyosói pletyka.”
„Az intimszféra szent és sérthetetlen.
Figyelj, Kovács, hadd halljam, teneked
Mi közöd ehhez?” „Semmi.” „Hát, neked
Pihent fantáziád van.” Mátrai
Magában szívdobogva arra gondol:
„Mit vár ez a fasz Kovács? Dicsekedjek,
Hogy történt egy s más? Pont őneki gyónjak?!
Hogy simán vérfertőző, az a hírem?
Unokanővérem van, hogyha már!
S jóval karácsony előtt szakítottunk.
Valljam be neki töredelmesen:
»Incesztus vagy sem, egymásba szerettünk…
Nem is illettünk össze, ráadásul…«”
S aztán csak annyit suttog Mátrai:
„Ez az egész iszonyú hülyeség.”
Kovács szemében kétely. Egyre dörmög:
„Már az ilyen házasság is reális.
Jegyzőtől sem kell engedély, relax.”
„Kovácskám, nincsen mit kiteregetnem.”
„Pro forma, előnyösebb, ha családos
Az ember. Nézd, én idén nősülök”,
Terpeszkedik Kovács. És ő, magában:
„»Kedvenc!…« És: Blanka! Súlyos ez az ember.
Nősüljek? Köszönöm az ötletet.”
(Köszönte szépen. Udvarias ember.)
„De hogy terjedt el a mi esetünk?
Honnan tud ez mindent, ez a Kovács?
Honnét ilyen jólinformált a lelkem?”
Már nem esik jól a komoly cabernet.

Aztán a napsütötte Budapesten
Lecsap rá Tekla: „Milyen volt a csúcs?”
„Nem mesélték a többiek?” „Magának!”
„Fölösleges, mint mindig. Mire gondol?”
„Skultétire.” „Utál.” „Kérem, vigyázzon.”
„Jó.” Kaput nyit egy száraz péntek este:
Ma autóval megy, nem fog inni, úgy dönt.
Vendégség Nováknál. Most nála alszik
A két kislánya hétvégén, mivel
Novák („Szegény!”) a válása után
Vasárnapi apuka lett. Sarokba
Ültette szemüveges ikreit,
A majdnem egyforma Lilit s Lizit,
Akik egy fotóalbumot lapozva
Vészelik át a parti idejét,
Novák halljában. „Itt, a kanapén,
Legyenek szem előtt”, jelenti
Rádlernek, aki rákérdez a tényre.
„Az én egemen két csillag ragyog”,
Hangoztatja a becsípett Novák,
Fölemelt ujjal, lányaira büszkén.
Miközben mindenki berúg köröttük,
A szemüveges, furcsa, kicsi lányok
Némán kuksolnak, majd összenevetnek,
Váratlanul és titokzatosan,
Ésszel megmagyarázhatatlanul,
Mint egy Lynch-filmben. Rendkívül homályos.

Az előszobában, borfényű arccal
Novák panaszkodik. „Szent Edináról?”,
Kérdi Rádler. „Nincs már Szent Edina.
Még el se kezdtem, már szavamba vágott,
S a mondandóját egykedvűn darálta.
Kérdeztem valami konkrétat, aprót:
»A Lizi kardigánját hova tetted?«;
Két szót se szóltam: fújta a magáét,
Fütyült szelíd pontosításaimra is,
És csúful félrevitte az egészet…”
„Szegény fiam. Úgy sajnállak, Novák”,
Tölt Mátrai decens ásványvizéből.
„…Mikor fölgyülemlik bennem a düh,
Olyankor hívom föl – szerinte. Téved.
Azt sem hiszi, hogy olyan nagy bajom van.
Ne nyúzzam! Ha baj van, sem ő a pesztrám,
Ezt rikácsolja, kiábrándítóan.”
A többiek jó bortól boldogulnak,
Mátrai józan. Hallgatja Novákot:
„Az érintkezés fölidegesíti,
A látványom, nyilván a hangom is.
Szerinte nyers erőszak a vasárnap,
Amikor láthatom a lányokat.”
„Érzelmi zsarolás”, így Mátrai.
„Ne hagyd elidegeníteni őket.”
Éjfél. A furcsa lányok a sarokban,
A kanapé sarkán gubbasztanak;
Nem rugdalóznak, csak a nevetésük,
Az ijesztő, az hátborzongató.

„Kérlek szépen, én úgy tapasztalom,
Novák teljesen zilált és önös lett,
Altruistából antiszociális.
Tavaszi újulásra képtelen.
Bár vendéget hív, sajgó életére
Figyel csupán, azt repetálva: »Sajnálj!«
Ő lett az önsajnálat Stockhausenje.
Nem, nem érdekel többé ez az ember”,
Nyafog Mátrai kifelé menet.
„Pont ezért legyél vele most türelmes”,
Inti Rádler. „Amúgy mi van veled?”
„Nem akarok többet Brüsszelbe menni.
Nem akarok több konferenciát.
Elég abból, hogy rend és ültetésrend.”
Az ajtó előtt félrevonja Rádler:
„Na, ennyi nem után mondj egy igent.
Egy nagy igent szeretnék hallani.”
„Egy hatalmas igent, mire?” „Magadra.”

részlet a Protokoll c. verses elbeszélésből

A Vörös Postakocsi 2009.tél

Móricz 2009, Ősbemutató, Három új magyar egyfelvonásos. Tasnádi István: Annuska; Forgách András: Tragédia (komédia); Pozsgai Zsolt: Naplópók. Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza, 2009. október 17.

(Kötelező penzum)

Kötelező penzum volt a Móricz Zsigmond Színház számára, hogy névadójának, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye egykori szülöttének emléket állítson az író születésének 130. évfordulóján. A kötelező gyakorlatok gyakran rutinosak és sokszor izzadtságszagúak. Muszáj jól teljesíteni, muszáj valahogyan megfelelni. A kötelező gyakorlatok nem engedik meg a szabálytalanságokat, az eltéréseket az előírt mozdulatsoroktól. A kötelező gyakorlatok voltaképpen nem számítanak. Mindez csak beugró, bemutatkozás, tiszteletkör, a technika és a profizmus megmutatása. Semmi érdemleges tehát. Szabó István nemrég színes, szélesvásznú filmet forgatott a Rokonokból. Nyíregyháza városa egykor állítólag fontolgatta, hogy beperli Móricz Zsigmondot a Zsarátnokon játszódó regénye miatt: magára vélt ismerni ugyanis (Kecskeméttel együtt) az abban ábrázolt kisváros szövevényes világában. Ma nyilván ez elképzelhetetlen volna. Móricz Zsigmond kötelező tananyag, a nemzeti irodalmi kánon robusztus alakja, a 20. századi magyar próza meghatározó mestere. Nagyon ismert, nagyon tisztelt, nagyon unalmas. Szabó nagyon hatásosan illusztrálta mindezt. Semmi meglepő nem lett volna tehát abban, ha a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház direktora, Tasnádi Csaba, amolyan kötelező gyakorlatként leporolja kicsit az Uri murit, előveszi a Sári bírót, vagy felújítja a néhány éve éppen itt bemutatott táncjátékot, a Barbárokat. Meglepő módon nem ez történt. Tasnádi Csaba ugyanis felkért három kortárs szerzőt (Tasnádi Istvánt, Forgách Andrást, Pozsgai Zsoltot), hogy írjanak valami újat Móricz ürügyén. És felkért három rendezőt (Hargitai Ivánt, Koltai M. Gábort, és Bodolay Gézát), hogy kezdjenek ezzel valamit. A kötelező gyakorlat máris izgalmas fordulatokat vett.

(A Móricz-kultusz)

A Móricz-kultusz, már ha van ilyen, az utóbbi években ismét virágkorát éli – legalábbis a szaktudomány művelői számára elkezdődött Móricz újraolvasása. Móricz tehát ismét kezd érdekessé válni. Mindezt azért érdemes kiemelnünk, mert éppen egy színházi bemutató kapcsán mutatkozik meg igazán az, miképpen lehet az újraolvasást inspiráló (újra)írásokkal az irodalmi hagyományokat nem egyszerűen életben tartani, hanem mozgásba is hozni. Hogy érthető legyen, mit is jelent ebben a kontextusban az újraolvasás számára az írhatóság, hosszabban idézném Roland Barthes-t S/Z című munkájának vonatkozó passzusát:

„Milyen szövegekre vágynék, milyen szövegeket írnék meg (írnék újra), fogadnék el érvényes erőnek világomban? Az értékfelmérés során mindenekelőtt éppen erre az értékre akadunk: arra, amit ma is lehetséges megírni (újraírni) – ezt nevezzük írhatónak. Miért az írhatót tekintjük értéknek? Azért, mert az irodalmi munka (az irodalom mint munka) tétje, hogy az olvasót immár ne a szöveg fogyasztójává, hanem létrehozójává tegye. Irodalmunkat a szöveg előállítója és felhasználója, tulajdonosa és vásárlója, írója és olvasója közötti könyörtelen szakadás jellemzi, s ezt az állapotot az irodalom mint intézmény tartja fenn. A mai olvasó egyfajta dologtalanságra, intranzitivitásra, egyszóval komolyságra kárhoztatott. Ahelyett, hogy maga játszana, ahelyett, hogy a jelentő varázsa megigézhetné, hogy az írás kéjéből részesedne, nem marad számára más, mint soványka szabadság arra, hogy elfogadja vagy elutasítsa a szöveget: az olvasás nem több, mint népszavazás. Az írható szöveggel szemben megjelenik tehát a vele ellentétes érték, negatív, reaktív értéke: az, amit el lehet olvasni, ám nem lehet megírni. Ez az olvasható. Az olvasható szövegeket klasszikusoknak hívjuk.”

Amíg a Móricz Zsigmond név alatt klasszifikálódó szövegek pusztán klasszikus, tehát a befogadót tiszteletteljes passzivitásra kárhoztató szövegek maradnak, addig Móricz sem lesz más, mint kultusztárgy, az irodalmi hagyományok alanya, valójában érvényét vesztett erő, amelynek értéke nem igazán tapasztalható már meg a kortárs befogadó számára. Az említett három magyar író egyfelvonásosaival éppen arra mutat példát, miképpen is lehet nagybecsű klasszikusunkat, Móricz Zsigmondot újra értékessé, újra megírhatóvá tenni, kibontva a móriczi szövegvilágot a szimpla olvashatóság, a klasszikusság dermedtségből, felszámolva az író és az olvasó közti „könyörtelen szakadást”, a befogadó dologtalanságát és komolyságát az együtt alkotás komoly játékává varázsolva. A színházi játék ugyanakkor gyorsan és hatékonyan képes a befogadók egyébként nagyon is diverzifikált elvárásai felé újra megnyitni Móriczot. Nagy kérdés, hová is vezet egy újraírás? Megerősít rögzült képeket, finomít, csak módosít valamin, netán a kultusztárgyat éppen azáltal teszi még érdekesebbé, hogy visszavon valamit annak kultikusságából, akár provokatív módon?

(A három darab)

A három darab nem mérhető össze egymással, de mivel együtt vannak, ez szükségképpen megtörténik. A Móricz 2009 amolyan gyűjtőcím, az önállóan is értelmezhető darabok közös törekvését kifejező elnevezés. Ez a közös törekvés tehát Móricz újraírására irányul, ami az egyik, ha nem a legjelentősebb lehetséges eseménye ennek az ősbemutatónak. A darabok elrendezése jól értelmezhető: a hagyományosnak mondható Móricz-képtől indulva az „irodalommal való játékig” terjed. Eme tudatosan megalkotott narratíva a nézők elvárásaira és kíváncsiságára csakúgy tekintettel van, mint érzelmeire. A darabok ugyan más-más Móricz-képet mutatnak önállóan, de egybefűzésükkel sajátosan új párbeszédet is létesítenek egymással. Mindhárom darabban van egy közös mozzanat, amely kevésbé nyilvánvaló, mégis természetes módon köti össze őket, amely kötelék – bármily meglepő is –, nem Móricz. A nők kulcsfiguraként való szerepeltetéséről van szó. Az Annuskában a tradicionális paraszti világ női sorsa, a Tragédia (komédiá)-ban a nők nélkül élni és írni nem tudó Móricz látható, míg a Naplópókban a Múzsa alakváltozataként egyetlen nő köti össze a nyugatos költőket.

(Egy ismerős világ)

Egy ismerős világ tárul fel az Annuska című darabban. Tasnádi István Móricz azonos című elbeszélésének (1915) felhasználásával alkotott paraszti világa lehet talán a leginkább megfeleltethető a közkeletű Móricz-képnek. Tasnádi az ábrázolásmódban és a cselekvéseket megszabó biológiai- és szociokulturális determinációban egyszerre mutatja fel a korai Móricz művekben jól megragadható naturalizmust. Az Annuska ugyanakkor elsősorban a női sors megváltoztathatatlanságának az allegóriája. A móriczi naturalizmus hangsúlyokat kap és költészettel telítődik, emlékeztetve, felidézve és az újraírással megerősítve ennek a naturalizmusnak a sajátosságait. Az Annuska története igen egyszerű: az elszegényedett falusi kovács férjhez adja gyereklányát, aki később, szegénységében szintén férjhez adja majd a nagyobbikat, Annát. A darab három nagyobb jelenetből épül fel: az alaphelyzet ábrázolásából, az esküvőből és az időközben felnőtt asszonnyá érett Annuska későbbi történetének az alaphelyzetet megismétlő jelenetéből. Az előadott történet a szegény paraszti lét keretein belül mutatja fel az élet körforgásának könyörtelen mechanizmusait. Ennek fő motívuma a nemileg érett, már vérző lány áruba bocsájtása: a kovács apának szüksége van új segédre, a kiszemelt vő egyedül ebből a szempontból megfelelő számára. A gyermekkor felszámolása praktikus és érzelemmentes aktus: az anya mélyen hallgat, az apa rideg és könyörtelen, leháramlik róla gyermeklánya minden kedvessége. Az alkalmazott eszközök közül kiemelkedik a statikusan berendezett tér, a figurák sajátos mozgása, illetve a ciklikusságot végtelenítő, katartikus lírai zárlat égbe emelkedő hintája. A tér rafinált optikai csalással, a nézőtér felé való lejtéssel, összezáró, archaizáló házbelsővel erősíti az ábrázolt világ szűkösségét. A kontraszt metaforikus megképzését Annuska nyurga, nagyra nőtt alakja konkretizálja, aki esetlenül mozog a számára kiszabott térben. A középen álló asztal körül zajlik az élet, az evés, a mosdás, az érzelmeket szavakban alig kifejező beszélgetés. A gyermeklány Annuska és kisöccse jellemzően az asztal alatt összebújva játszanak és olvasnak, és a darab végén, a már felnőtt Annuska kisebbik lánya is itt játssza babájával megrendítő életjátékát, előre jelezve a felnőtt világtól korában elkülönülő, ártatlan gyermeki tér felszámolódását. Az esküvői jelenetsor ábrázolása kulcsfontosságú: a szülők, a rokonok, a násznép, a búcsúzó leányok kifestett, kipirosított, feldíszített figurái vásári mézeskalács-boldogságot árasztanak, a lárvaarcaikra rögzített stilizált mosoly, mozgássoraik széttördelése, rosszul mozgatott marionett bábuként való megjelenítésük erőteljes kontrasztban áll az egyetlen élő, érző, eleven lény, Annuska alakjával és beszédével. A táncosok bábu-mozgásának automatizmusa a determináció kitűnő képi illusztrációja. Különösen felforgató erejű kontrasztot nyújt a menyasszony-öltöztetés jelenete, ahol a két sógorasszony férfiakat szidalmazó, saját tönkrement házasságukat és asszonyi sorsuk nyomorúságát előadó párbeszédében a menyasszonnyá váló gyermeklány már azelőtt sorsa megpecsételődését érzékelheti, mielőtt még egyáltalán ráléphetett volna a férfiak, elsősorban az apa, az alkalmasságát megállapító orvos és a szinte nem is ábrázolt férj által számára kiszabott útra. Ez a lakodalom Annuska passiója. A női sorsot ábrázoló darabban a determináció egyértelműen a férfiak által uralt világ kegyetlenségéből ered. Nincs választható élet, Annuska később ugyan elzavarja férjét, egyedül neveli szeretetben lányait, de végül maga is meghátrál, édesanyaként is alárendelődni kényszerül a férfiak világának. Egyet tehet, ellentétben apjával és anyjával, halk szavakkal kéri lányát mosdásra, ha jön az orvos. Az utolsó jelenet egyértelműen zárja össze kerek egésszé a történetet, az ismétlődésekkel nyilvánvalóan mutatva rá arra is, hogy milyen szűkre szabott lehetőségeit tekintve ez a világ. Valójában minden ismétlődni fog, nincs lehetőség semmiféle kitörésre. A záró jelenetben az orvos és Annuska nagyobbik lánya egy hintán ülve emelkedik az égbe, a hold dalát énekelve. A zárlat líraisága különös és mégis egyszerű összetettségéből katartikus hatás áll elő. A Holdhoz köthető ciklikus ismétlődés, a havi vérzés, a felnőtté, nővé, anyává válás az emberi és természeti világ elválaszthatatlan kapcsolatát mutatja fel az időtlenség allegóriájaként. A játéktértől való eltávolodást lehetővé tevő hinta ugyanakkor olyan emelő szerkezet is, amelynek közbeavatkozása (deus ex machina) fájdalmas beletörődést és elfogadást egyszerre kínálva emeli ki a világból hőseit, megmentve vagy éppen örökre predesztinálva őket – aligha eldönthető módon.

(A főbb szerepekben: Széles Zita, Tóth Károly, Antal Olga, Petneházy Attila, Molnár Mariann, Gosztola Adél, Fridrik Noémi, Pregitzer Fruzsina. Látványtervező: Bártfai Lilla. Koreográfus: Ladányi Andrea, Vámosi Máté)

(Meleg lámpafények)

Meleg lámpafények világítják be a stilizált dolgozószobát, a kora reggeli órákban Móricz Zsigmond háziköntösében az itt-ott elrejtett falatokat keresgéli a fiókokban, a komódokban, aztán elégedetten dől hátra karosszékében, és egy lábosból zsíros cubákokat kanalaz, a néző legnagyobb örömére, aki szinte maga is megéhezik ettől. Minden nagyon egyszerű, nagyon valóságos, nagyon hétköznapi. Nem sokáig marad így. Forgách András darabja, a Tragédia (komédia), két Móricz-elbeszélést fűz egybe az író naplóinak felhasználásával, kiváló példájaként az alkotó erejű újraírásnak. A Tragédia (1909), az Egyszer jóllakni (1933) és a naplók szövegeiből előálló történet alapszituációja szerint Móricz amerikai megjelenés reményében újraírja egy korábbi elbeszélését. Írás közben azonban megelevenednek képzeletének alakjai, többek között elbeszélésének kitalált hőse (Kis János), már halott első felesége (Holics Janka), egy magyar származású amerikai újságíró, akivel előző nap kávézott, és persze felbukkan színésznő felesége, Simonyi Mária is, rikító sárga köntösben hozva a reggeli forró kávét férjének. Móricz eszik, ír, rendez, Forgách kompilál, újra ír, és manipulál, Koltai M. Gábor, a rendező pedig igyekszik követhetően bonyolítani valóság és fikció szövevényessé váló szálait, ügyesen egyensúlyozva a tragikus és a komikus egymásra ható elemeivel – nagyon tanulságos és élvezhető módon. Forgách András rafináltan az újraírás újraírását végzi el. A Tragédia (komédia) összetett intellektuális játék, színházi darab a színházi darabban, élet és irodalom, valóság és fikció bonyolult összjátékainak megtapasztaltatása. A darab leginkább Móricz magánéletébe és munkamódszerébe enged bepillantást. Láthatjuk az alkotót munka közben, ahogyan szereplői életre kelnek, kibeszélnek, kommentálnak. Az író egyszerre küzd a maga teremtette figurák tolakodó jelenlétével (ha nem írja és rendezi őket, ők kezdenek irányítani), előző és jelenlegi feleségének életét szervezni vágyó akarásával, illetve a pénzzel: mi lehetne eladható Hollywoodban? És hogy a valóság-fikció játék valóban totálissá váljék, a darab végén a díszletmunkások a bábuvá merevedett Móriczot és hősét, Kis Jánost is kiviszik a színpadról.

(A főbb szerepekben: Horváth László Attila, Szalma Noémi, Avass Attila, Puskás Tivadar, Horváth Réka. Látványtervező: Tihanyi Ildikó. Mozgás: Vámosi Judit, Nagyidai Gergő.)

(Elefánt Olga)

Elefánt Olga – bármily hihetetlen is –, de létező személy volt. Ő a kulcsfigurája Pozsgai Zsolt darabjának, a Naplópóknak. Egy nő, aki az összes megjelenített férfiú életében szerepet játszott valahogyan, imigyen is összekötve őket. A darab fikciója szerint Elefánt Olga, mindig más-más néven, az ismerni vélt férfiak (Tóth Árpád, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Ady Endre és Móricz Zsigmond) múzsája. Eme férfiakról pedig – bármily hihetetlen is –, de az derül ki, hogy hús-vér emberek voltak, mindenféle rigolyákkal, defektusokkal, szenvedélyekkel. Az egyetlen jelenetből álló darabban, nagyon szűk frontvonalon, a nézők előtt állnak, ülnek, járkálnak, beszélnek és legfőképpen (hangosan) írnak a szereplők, sajátos kommunikációt folytatva így magukkal és egymással. A játék alapszituációja szerint a Négyessy-szemináriumon vagyunk. A híres professzor késik, a várakozó ifjú emberek naplóikat írják, de senki sem emlékezik ugyanúgy, semmi nem állapítható meg biztosan, hogy milyen is volt például Móricz Zsigmond, aki utoljára lépett be a terembe, kicsi és kövér, bajusztalan vagy inkább bajuszos, mint ahogyan az sem egyértelmű, ki is az a nő (Elefánt Olga), akit Móricz magával hozott. Az alkalmazott sajátos narrációs technika kiválóan alkalmas a költőfigurák bemutatására, költői nyelvük imitálására, illetve viszonyrendszerük megvillantására. A naplók homodiegetikus narratívái egymással sajátos kommunikációba keveredve válnak észlelhetővé a nézők, illetve a játszó figurák számára. Az egyéni beszédszólamok által felidézett világok femme fatale-ja egyetlen alakban összpontosulva teremt kissé abszurd, de kedves és évezhető történetet (ki ez a nő?), amelyhez mindenki viszonyul valahogyan. A „keresd a nőt”-játék alkalmat nyújt az ismert költőfigurák újrarajzolására. Az új pózokban a Nyugat első nemzedékének látszólag ismerős, nagy idoljai szerethető, humoros, élettel teli karikatúrákká válnak. A halálfejes zokniban, köntösben gépelő, folyvást köhögő Tóth Árpád, az öngyilkos hajlamú, halálfej-övcsatos, szobakerékpározó, napszemüveges Juhász Gyula, a folyvást ájuldozó, mindenből hármat látó Babits Mihály, a bajuszát igazgató Móricz Zsigmond. Az adidas cipőt viselő, állandóan bort iszogató Ady, és a fülbevalós, kalapos, hintaszékben ücsörgő Kosztolányi hírhedt rivalizálása groteszk kommunikációjukban (egymás nevét soha nem mondják ki) kap hangsúlyt. A Nyugat ma már klasszikussá rögzült költőit fiatalon láthatjuk, talapzatukról levéve, miközben persze az adott költőre jellemző ismerős nyelven ismerős irodalomtörténeti közhelyek fogalmazódnak újra finom iróniával. Hallhatjuk, amint Babits meghirdeti az új klasszicizmus költészeti programját, köszönhetően Móricz elhangzó, korszakalkotó versének (A török és a tehenek), Ady szifiliszt kap az örömlánytól, csak ettől válhatva valódi költővé, Juhász Gyula mégsem lesz öngyilkos, hiszen végre megjelentek Szegeden versei. A darab erős értékválasztással zárul: Ady Móriczcal olvastatja föl Az én menyasszonyom című versét, amely együtt olvasásuk kontextusában metaforikusan érthető forradalmi kettősük nagyon is komoly vízióját vezeti elő, új értelmet adva így nem csak a versnek, hanem eme groteszk és vidám játéknak is.

(A főbb szerepekben: Jenei Judit, Balogh Gábor, Nagyidai Gergő, Illyés Ákos, Fellinger Domonkos, Pásztor Pál, Tóth Zoltán László. Látványtervező: Kalmár Bence.)

A Vörös Postakocsi 2009/tél

Kapcsolódó anyag:
Móricz újratöltve – Hanti Krisztina interjúi a darab íróival

Alain Robbe-Grillet: Érzelmes regény [Un roman sentimental], ford. Dunajcsik Mátyás, Budapest, Magvető, 2009.

(médiahack?) Manapság már nemigen találkozunk a nyomtatás hőskorát idéző felvágatlan könyvekkel, vagyis olyan olvasnivalókkal, amelyeket a nyomdai papírívek összehajtása miatt iratvágó késsel kell az olvasásra alkalmassá tenni (talán már a kifejezés is idegen vagy csak borítékok gondos felnyitására alkalmazzuk, ha egyáltalán kapunk még borítékba zárt leveleket). Legfeljebb nagyobb könyvtárak kutatótermeiben tartanak még ilyen, rendszerint tekintélyes méretű papírvágó alkalmatosságot, hogy egyes kutatókat segítsék, ha valamiféle, eladdig senki által nem keresett, felvágatlan olvasmányt akarnak átlapozni. A könyv felvágásának aktusa egyben annak garanciája is, hogy ezt a kötetet még senki nem forgatta, ami ezáltal nemcsak az elolvasással, hanem az azt megelőző materiális feltárással is az olvasó birtokába kerül.

Alain Robbe-Grillet Érzelmes regényének olvasásakor a felvágatlan könyv magunkévá tevése az iratvágó késsel vagy egyéb erre alkalmas eszközzel történő behatolás által szó szerint és tagadhatatlanul megtörténik, s nem engedi az olvasót elvonatkoztatni attól az akár közhelyesnek is tartható elgondolástól, miszerint az olvasás – az azt szükségképpen megelőző írással együtt – a szexuális aktus egyik allegóriája és/vagy alternatívája. Robbe-Grillet esetében éppen a kötet maga az, amely belekényszerít ebbe a szükségképpen bizarr, de furcsa módon mégis erotikus szituációba, illetve ebbe az olvasói szerepbe, azáltal, hogy a kiadás maga, sajátos paratextusainak eredményeképpen, gyakorlatilag megkerülhetetlenné teszi a behatolást. A még olvasatlan, szűz kötetet, amellett, hogy felvágatlan, vékony nejlonfólia fedi, amit fel kell szakítani. Ezt az anyagiságában is jelentést hordozó „peremszöveget” egy ráragasztott piros matrica fehér betűi testesítik meg a következő textussal: „A kiadó fontosnak tartja jelezni, hogy e könyv felnőtteknek szóló »tündérmese«, vagyis teljes egészében fantázia szülte fikció, melynek tartalma könnyen sértheti egyes olvasók érzékenységét. A művet felvágatlanul adjuk közre; kinyitásához ajánlatos inkább valamilyen vágószerszámot használni, mint az ujjunkat.” Mit is kezdhetünk ezzel a felajánlott olvasói szereppel, ami nyilvánvalóan nagyon korlátozott? Ha el akarjuk olvasni a szöveget, akkor persze szükségképpen játszanunk kell, fel kell tépni a fóliát, fel kell vágni a lapokat, s azonnal döntenünk kell, mit is jelent ez az aktus az olvasásra nézvést.

Az világos, hogy a szövegnek a szó szerinti feltárása csak egyszer történhet meg, minden kötetnek csak az első olvasója részesülhet ebben a némileg erőltetetten szimbolikus aktusban. Működhet-e így az újraolvasás, vagy éppen arra figyelmeztet ez az egyszeri és megismételhetetlen behatolás, hogy az újraolvasásban már mindig új szöveget olvasunk? Hozzátartozik-e az olvasás élményéhez a szöveget hordozó lapok késsel vagy kézzel történő felnyitása? Mi történik a könyvtári példányokkal, hová kerül a védőfólia a ráragasztott szöveggel, s az a könyvtáros, aki katalógusba veszi a könyvet, amelyhez szükségképpen feltépi és felvágja a lapokat, elolvassa-e vajon azután a könyvet? A szöveg imént említett, többszörös elrejtése, őrzése ugyanakkor – s megint csak nagyon direkt módon – erőteljesen játékba hozza a titok megfejtésére irányuló kíváncsiságot, ami éppen ezáltal el is veszíti az egyszeri olvasás után érdekességét. Az egyszeri és megismételhetetlen, akár instrumentális, akár manuális behatolás nem utolsósorban pedig sajátos kicsinyítő tükör, ami az olvasás aktusában a testeknek a szövegben elbeszélt, kifejezetten brutális szexuális birtokbavételét tematizálja.

(tisztelgés Sade előtt? manuálisan? instrumentálisan?) Nehéz eldönteni mindemellett, hogy ez a regény ad-e ezen a sajátos, egyszeri élményen felül bármit is, mi az, ami marad az olvasás hagyományos teljesítménye számára, s ezek a kétségek éppenséggel meg is sokszorozódnak azáltal, amint magyar kontextusban válik olvashatóvá a szöveg. Az író halála előtt néhány hónappal, 2007-ben jelent meg a regény, magyarra fordítása pedig 2009-ben, de teljesen nyilvánvaló, hogy akár az irodalomtörténeti, akár az eszmetörténeti kontextus egészen más, ami nem feltétlenül van persze kárára az olvasásnak, ám szükségképpen lecsökkentheti a regény olvasása során felmerülő kérdések számát. Elképzelhetetlenül nehéz ugyanis bármit is kezdeni egy olyan szöveggel, amely, változó nyelvi leleményességgel (és ez nem a fordító hibája) tematizálja a szexualitás közmegegyezéses, s jellemzően csak diszkurzív szinten létező tabuit az európai civilizációban, többek között az incesztust, a pedofíliát, az ún. BDSM-szerepjátékokat (Bondage & Discipline – Domination & Submission – Sadism & Masochism), a szexuális fetisizmust, illetve a szexuális aktus betetőzéseként kezelt gyilkosságot, s nem utolsósorban a nemi különbözőségek eltörlését, amit talán hiba lenne egyszerűen homoszexualitásnak nevezni. Az olvasás tétje véleményem szerint egy sajátosan összetett értelmezői pozícióban keresendő, amelyet, ha nem akarunk vagy nem tudunk kialakítani, egészen egyszerűen vagy prűdként utálhatjuk, vagy perverzként élvezhetjük a regényt, nyilvánvalóan korlátozva saját olvasói teljesítményünket s attól elválaszthatatlanul a szövegét. Vagyis világos, hogy nem szerencsés redukálnunk a szöveget erkölcsi állásfoglalásaink igazolására, s ehhez talán a legkézenfekvőbb a szexualitást tárgyazó diskurzus történetiségét felismerni Robbe-Grillet regényében.

Az Érzelmes regény világa mintha téren és időn kívül létezne, éppen ezért nagyon ismerős, ideje egy furcsa időtlenség, amely integrálja az emberi civilizációnak a testhez, a szexualitáshoz és az erkölcshöz való bonyolult viszonyrendszerét, tere egy furcsa zártság, amely kizárja a természetet, s a diktatórikus társadalom működésének rendkívül szikár képletét adja. Nemcsak a sötét börtöncellákkal gazdagított, a kínzásoktól elválaszthatatlan orgiáknak helyet adó fényűző kastély mint helyszín idézi meg a középkori és a XVIII. századi libertinus világot, hanem a történetszövés maga is számot próbál vetni valamiféleképpen ezzel a történelmi-kulturális örökséggel. Ezeknek a rétegeknek a felbontása gyakorlatilag kötelező és megkerülhetetlen, mert a regényben majdhogynem kizárólagos helyet élvező leírások mellett, amelyek a hagyományos szexuális szokásokkal gyökeres ellentétben álló aktusokat variálnak a végtelenségig, vetekedve a Szodoma 120 napjának lidércnyomásos utópiájával, mégiscsak jelen van a középkori mártírhalálok, a gyarló keresztény test és Sade márki öröksége. Vélhetőleg itt mutatkozhat meg a szöveg teljesítménye s egyúttal talán Robbe-Grillet cinizmusa: az orgiák leírásának középponti fogalma ugyanis az eredendő bűn, a bűnösség, a vezeklés, a test megkínzása, ami kifejezetten teológiai kontextusba kerül a középkori mártíriumok felidézésével. A szenvedő testek plasztikus leírása rendkívül meggyőző, megrázóan egyesíti a szenvedés és a szenvedély egymástól való látszólagos idegenségét, s arra figyelmeztet, hogy múltunktól korántsem idegen a különféle vallási, politikai stb. ideológiákkal megszentesített, az élvezeteket kifejezetten fokozó testkínzás: „A Vatikáni Múzeumban, a hívők épülésére, ma is megtekinthető erről néhány megható ábrázolás: […] egy másikon valamivel idősebb, már kivirágzott fiatal lány van megörökítve, szintén térden, hátrakötött kézzel, alaposan széttárt combokkal és hátrahajló felsőtesttel, amint az egyik hóhér aránytalanul nagy szerszámával szodomizálja, amíg a másiknak sikerül áldozata mellbimbóit letépni. A lány szinte extázisban emeli angyali tekintetét és arcát az ég felé. A leendő szentek természetesen mind teljesen meztelenek, ahogy kell, ám az őket gyötrő férfiakon teljesen korrekt, bár elég rövid fehér tunika található, néhol egy-egy vérfolttal.” (19–20.) Szintén nem egyszerű számot vetni az ugyancsak vallási kontextust, mégpedig a vezeklés ősi keresztény módszereit fókuszba emelő témával, mégpedig a gyarló test büntetésével, amely elválaszthatatlan a nő bűnösségétől, az első férfit bűnre csábító első asszonytól, akinek teste szükségképpen kegyetlen büntetésben részesül: „A gyóntatónk szerint csak úgy lehet kiűzni a testünkben lakozó gonoszt, ha lányságunkért megfenyítenek. Mivel mi követtük el az eredendő bűnt, örökre kárhozottak leszünk. Azzal, hogy havonta ilyen utálatosságot bocsát reánk, az Úristen maga ítél minket büntetésre. – A mester biztosítja a lányt, hogy mostantól semmi ilyentől nem kell tartania. Soha nem fogják eredendő természetéért megbüntetni. Persze ettől függetlenül tovább fogják korbácsolni más megaláztatások és kegyetlenkedések mellett, de csak azért, mert olyan szép, kívánatos és kihívó; tehát bizonyos értelemben szerelemből fogják meggyötörni, akár egy istennőt, aki előtt csak úgy lehet tisztelegni, ha meggyalázzák. A hús gyönyöreinek alávetettjeként voltaképpen imádat tárgy lesz.” (143–144.) Izgalmas játék mutatkozik meg az idézett beszélgetésben, a mester, a keresztény erkölcsi tanítások visszautasításával végeredményben visszavezet a passiótörténethez, Jézus szenvedéseinek paradoxonaihoz, a test megkínzásában megvalósuló megváltáshoz, a megalázással és az önfeladással megvalósuló boldogsághoz. Ebben a vízióban az áldozatok rendszerint nők, pontosabban szűz kislányok, testük érintetlensége, ártatlansága ellenére ezek a gyerekek gond nélkül, gyakorlatilag automatikusan képesek élvezni a kegyetlen szexuális aktusokat, egyúttal legitimálva is ezeket a szürreális vízióvá dagadó kínzásokat. A nő tehát egyszerre tiszta és romlott, szépsége minden helyzetben létező és megkerülhetetlen, megtestesülésében vagy gyermek vagy hangsúlyozottan fiatal, szoptató kismama, romlott Éva vagy megrontott Mária, aki szükségképpen élvezetet nyújtó szenvedéseiben válthatja meg magát. Mindezen sajátosan formált s kétségtelenül blaszfémikus teológiai kontextuson felül nehezen menthető a fejezetről fejezetre döbbenetes lendülettel fokozódó kínzások sora, hiszen a halálra gyötört testek inkább tárgyilagos, mint részvétkeltő leírásai, inkább élvezetről, semmint figyelmeztető tanításról számot adó stílusa a frivol társalgás cinkos hangján szólal meg.

Sade világa az alávetettségben élveztet találó aktusok kézenfekvő referenciáján felül mindenek előtt az apja tanítványaként cseperedő Gigi sajátos testi-szellemi nevelődésében fedezhető fel, akinek „esti leckéje az erotikus irodalom területéről került ki, talán egy többé-kevésbé botrányos XVIII. századi obszcén regényből” (11.), s lakóterét is a libertinusok korából származó metszetek díszítik. Az orgiák leírásában rendszerint a márkinál tapasztalt élőképszerűség dominál, hasonlóképpen az aktusok jellegének kiválasztásában. Sade totalitásra való törekvése a testnyílások szinkron és lehetőleg nem tradicionális módon történő betöltésében tapasztalható, s gyakorlatilag kizárólagossá válik – a testbe nyúló és a testet bántó kéz mellett – a különféle, hatalmas falloszokat formáló, vagy éppen vágószerszámként használatos középkori kínzóeszközökkel történő behatolás, amelyek általában a testeket brutálisan és végzetesen megkárosítják. Jól látszik tehát, hogy a Sade-féle hagyományokat követve a testekbe történő penetráció sem az áldozat, sem a hatalmát gyakorló személy részéről nem szexusspecifikus, vagyis nem a nemi szerv „neme”, hanem az aktusban gyakorolt uralmi pozíció, a passióban felismert élvezet a jelentésképző. Ugyanakkor mind a felidézett hagyomány, mind az Érzelmes regény tagadhatatlanul a meztelen női test szépségére és erotikájára összpontosít, jellemzően a nőt mutatja meg a vágykeltés tárgyaként és a szexuális gyönyörök élvezőjeként, aki mind szenvedésében, mind szenvedélyében kifejezetten esztétikus, ami nem utolsósorban mentesít, sőt, felszabadít a rendkívüli gyötrelmek szó szerint való értelmezésének terhétől.

(mi az, ami marad?) A regény hipertextusainak és hagyományrétegeinek megmutatása persze tekinthető valamiféle apológiájának is, amely ahhoz ad segítséget, hogy ne feltétlenül csak durván, fóliát és papírt felszaggatva hatolhassunk a szövegbe, hanem megszelídítve, kulturális kontextusban próbáljuk szemlélni a tematizált szexualitást. Sade regényeiben a picaresque, a Bildung és a filozófiai értekezés struktúrája működik szöveglétesítő alapelvként, az Érzelmes regény viszont az utóbbit teljes mértékben nélkülözi. Sade-nál a testi gyönyör szellemi gyönyört generál, a test működése a gondolkodást inspirálja, s okot ad a tézisek kifejtésére a felvilágosodás középponti gondolkodói problémáiról. Ettől még persze nem feltétlenül válnak jó regényekké ezek a szövegek, ám az aktusok leírásának ismétlődése valamiféleképpen meglazul és erősíti a distanciát szöveg és olvasója között. Robbe-Grillet Érzelmes regénye azonban nem fogalmaz meg ilyen direkt téziseket, ami a szöveget egyrészt nagyon redukáltan teszi értelmezhetővé (pornó), illetve a könnyed, társalkodó stílusú nyelv az olvasás automatikussá válását generálja. Éppen ezért rendkívül nehezen érvényesíthető meghatározó értelmezői stratégiaként a kultúrkritikai olvasat, illetve hasonlóképpen a címben rejlő műfaji játék. A szerelemről és az érzelmekről való idealizáló beszéd hagyománya legalább olyan gazdag múltú, mint a testiség vaskos elbeszélése, mindamellett rendkívül fontos, hogy párhuzamos létezésük éppen a felvilágosodás utolsó évtizedeiben válik egészen feltűnővé. A szentimentális levélregények által közvetített intenzív érzelmi áradás fiatal olvasók sokaságát készteti narkotikus álmodozásra a tiszta érzelmekről, míg a libertinus regények éppen ezeket a naiv olvasókat büntetik meg ostorcsapásokkal az orgiák során vagy éppen megtanítják nekik a testi élvezetek gazdagságát.

A nouveau roman mestere a címadással egyesíti ezt két szélsőséges hagyományt, kérdés azonban, hogy ez az műfaji játék mennyire meghatározó, tud-e érvényesülni a tabusértő téma primátusával szemben, s ugyanez a kérdés érvényes a szöveg kultúrkritikai vonatkozásaira is. Nem gondolom persze, hogy az olvasást morális értékszempontok érvényesítésére kellene redukálni, azonban kérdés, hogy mi az, ami marad, ha a legkézenfekvőbb erkölcsi ellenérzéseket megpróbáljuk ideiglenesen korlátozni. Annyi bizonyosan, hogy rákényszerülünk, ha eddig még nem tettük meg, szembesülni a hagyományosan korlátozott emberképünk naiv egyszerűségével, képmutató tisztaságával. De a gyanú mindvégig megmarad (akárcsak Sade kapcsán): lehet-e bármiről is elgondolkodtatni az olvasót, miközben meztelen, jobbára megkínzott testek végtelen számú variációban kapcsolódnak egymásba, s maga a szöveg lezárása is megerősíti ezt a kételyt: „És ekkor a három pici lány, fenekükön azért jól látható, vörös hegekkel, körbeveszi a két alakot, és lassú, szinte anyagtalanul légies körtáncba kezdenek kézen fogva, akárha méla álom nyűgözné minden mozdulatukat.

Így élünk majd, örökkön örökké, az ég erődítményeiben.” (218.)

A Vörös Postakocsi 2009/tél.

Aki figyelemmel kísérte a hazai irodalomtudomány változásait, annak nem okozhat meglepetést, hogy az utóbbi évtizedben egyre inkább teret követelnek és hódítanak azok az elemzések, amelyek az esztétikai tapasztalat medialitását hangsúlyozzák. Ezzel egyrészt azt a felismerést is legitimálják, hogy az irodalom csak egy az esztétikai kommunikáció médiumai közül, de közben folyamatosan affirmálják az irodalmi szöveg nélkülözhetetlenségét. Ez különösen azokban az esetekben lehet érdekfeszítő, amikor egy irodalmi szöveg a testet hozza szóba, hiszen az előbbi mint a test legindirektebb médiuma csak úgy képes a testi tapasztalatoknak jelentést juttatni, ha lemond annak jelenlétéről. S talán nem véletlen, ennek a jelenségnek az izgalmas és termékeny feszültsége ad alkalmat arra, hogy sport és irodalom kapcsolatát vizsgáljuk – éppen ez a kiindulópontja a fiatal debreceni irodalomtörténész és kritikus, Fodor Péter Térfélcsere című munkájának.

Ám felvetődhet a kérdés, a két nagyon távolinak tűnő terület milyen érintkezési pontok mentén olvad össze az értelmezésben? Aki sportot űz az irodalomból, az a magányos tapasztalatszerzés edzett játékosaként nemcsak érzékennyé válik a kultúra egyéb jelenségei iránt, hanem azt is jól tudja, hogy egy másik pályán szerzett tapasztalatai mindig meglepő és hasznos tanulságokkal kecsegtetnek számára. Márpedig ha van érintkezési felület a két terület között, akkor a tapasztalatszerzés lehet éppen az egyik – eltekintve most azok egyéni vagy közösségi jellegétől. A másik pedig az, hogy mindkettő olyan tevékenység, amelynek saját szabályai – ha igazán jól akarják játszani – biztosítják azt – hacsak ideig-óráig is –, hogy a folyton önmagáért aggódó szubjektum önmagán túllépve eggyé váljék tevékenységével, s ha mégis aggódni kezd, azt már a játékért teszi.

A határátlépés aktusa már a Térfélcsere borítóján, amely a könyv szinekdochéja is lehetne, tetten érhető. A borító közepén egy határ húzódik, rajta egy labdával, a borító felső, bordó színű részén egy játékos látható, annak zöld tükörképe a borító alsó részét foglalja el. A sport és játék egyrészt a kötet legfontosabb fogalmai, a borító közepén húzódó határ pedig két terület érintkezését tételezi: e két terület a sport és az irodalom. A borítón látható piros játékos a zöld játékos tükörképe is. De az irodalmi szöveget hiba volna csupán tükörképként kezelni, hiszen amit ez a tükör mutathat a (játszó) ember számára, az mindig más és több, mint amit eddig tudott önmagáról.

A kötet Előszavában a kérdésfeltevés megfogalmazása mellett az elemző munka szempontjai és módszertani elvei is helyet kapnak. Fodor figyelmes olvasása azokra a szövegekre összpontosul, amelyek a későmodernség második hullámakor és az utómodernség korszakában keletkeztek. Az értekezés „nem kíván tehát afféle motívum-előfordulási adattárként szolgálni, melyben a filológiai dokumentálás háttérbe szorítaná a részletező szövegelemzést” (8.), hanem azok a művek kerülnek előtérbe, amelyekben a sporttal összekapcsolódó személyiségszemléleti, nyelvhasználati és műfaji jellemzők nem kevés tanulsággal szolgálhatnak az értelmező számára. Ám kevés hazai tudományos előzményre hagyatkozhat az, aki e kérdéskört vizsgálja, így Fodor azokat a munkákat hívja segítségül, „melyek a medialitás kérdésköréhez a tapasztalat(szerzés), a lelkesítő élmény és a kommunikáció materialitásának problematikája felől közelítve a jelenlét- és jelentés-termelés közötti interakciók leírására vállalkoznak.” (8.)

A kötet következő két fejezetében (A sport aktualitása, Sport, medialitás, irodalom) Fodor egyrészt arra a kérdésre keresi a választ, hogy a modern sport miért válhat egyáltalán a diskurzus tárgyává, másrészt, ha mégis azzá válik, hogyan lehet a sport megigéző hatáseffektusairól szólni. A fiatal kutató a nemzetközi szakirodalmat figyelve megfogalmazza, hogy a modern sportot nem mindig dicséretre méltó jelenségként értékelik. Többek között a holland tudós, Huizinga vagy az amerikai társadalomtörténész, Christopher Lasch munkáiból kiderül, hogy a sportokból eltűnt a játékmozzanat és egyre inkább a tömegek szórakoztatására helyeződik a hangsúly. Mindezeket szem előtt tartva Fodor inkább arra buzdít, hogy a játék ontológiáját vizsgáló Eugen Fink gondolatait is érdemes megfontolnunk, aki szerint a technicizált világban a játék ad alkalmat arra, hogy az ember megmutassa azokat a képességeit, amelyek egyébként rejtve maradnak és az élet kiszámíthatatlan fordulataival szemben, itt nagyobb részt rajtunk múlik az, hogy milyen eredményeket érünk el. Fodor szerint kultúratudományi szempontból pedig éppen az lehet a sport egyik legérdekesebb aspektusa, hogy a high-tech világ hiperrealizmusával szemben a sportoló az, aki valódi teljesítményt képes elérni, s ennek a fontossága a virtuális világok korában aligha vitatható. Ám a sportoló mozgásában megjelenő tudást nehéz átfordítani egy másik médiumba, hiszen – ahogy Gumbrecht mondja – „a sport […] egyáltalán nem »fejez ki« semmit. Megigéz bennünket azáltal, hogy a testek a legváltozatosabb formában és funkcióban jelennek meg.” (39.) A sport közben szerzett testi tapasztalataink megszólaltatása viszont csak az irodalom médiumában lehetséges. A kötetben vizsgált szövegek íróit az atlétika és a labdarúgás foglalkoztatta legfőképpen. Fodor az atlétika és a foci különbségét abban látja, hogy amíg az előbbire az individuális beállítottság jellemző, s hiányzik belőle a közvetlen testi érintkezés, addig az utóbbi valódi csapatsportnak tekinthető és népszerűsége a közösségiségben érhető tetten. A kötet további fejezetei a későmodern és posztmodern epika kanonikus szövegeinek elemzését hajtják végre magisztrális módon – természetesen a sportról tett belátásokat szem előtt tartva.

Így vizsgálja Fodor játék, sport és erkölcs kapcsolatrendszerét Ottlik Géza prózájában. Ottlik szerint sportszerű az a játékos, aki fejlett erkölcsi érzékkel is bír. Fodor Ottlik prózáját olvasva arra a következtetésre jut, hogy az atlétika kap fontosabb szerepet nála, hiszen ez valódi versengésnek tekinthető, amely egyenlő feltételeket biztosít résztvevői számára, amíg a futball inkább leképeződése, mintsem felfüggesztése a rajta kívüli világnak. Az Iskola a határonban például a fociból kirekesztett szereplők a futásban találhatnak menedéket, hiszen az abban való részvétel az ő döntésük, és ez valódi versengésre ad lehetőséget. Ugyanakkor Fodor rámutat arra is, hogy mindezek ellenére az Iskola a határon egy-egy részlete olvasható úgy, mint ami a sport okozta mámort szólaltatja meg, de ez a leírás rögtön moralizáló kontextusba is kerül. Az elemzés következtetése szerint így a sport lelkesítő élménye Ottliknál azt a személyiség felfogást veszélyezteti, amelyben az én egyszerre akar szubjektum és objektum lenni.

Fodor megfigyelése alapján, hasonló kritikában részesülnek a csapatsportok Mészöly Miklósnál, hiszen az író szerint ekkor a sportoló számára több lehetőség van a csalásra. Az értekezésből azonban kiderül, azért lehet fontos Az atléta halálában a sportnyelv lehetőségeinek a kiaknázása, mert annak metaforizációja révén egy nagyon is szerteágazó figuratív jelentésegyüttes épül ki, így szólaltathatóak meg a regény antropológiai aspektusai.

Nádas Péternél a futásnak már a terapeutikus aspektusa kerül a középpontba, és a lélek zavartalansága lesz a cél. Az Évkönyv azért érdemel kitüntetett figyelmet Fodor vizsgálódásaiban, mert Nádasnál a futásmotívum összekapcsolódik az énnek önmagával és a világgal folytatott dialógusával, ugyanis Nádasnál ez a sport ad lehetőséget én és a világ interakciójának a mindennapoktól eltérő módon való megtörténésére.

A futás „ellendiskurzusát” képviseli a kötetben Szijj Ferenc A futás napja című szövegéről szóló elemzés, ugyanis a novella főszereplőjének élete groteszk kontrasztban áll a futóversenyen vágyott részvétellel, így a főhős a sportolói erények inverziójaként fogható fel.

A focipályát előnyben részesítők közé tartozik Esterházy Péter, akinek prózájában a labdarúgás egyrészt a szöveg létrejöttének, a posztmodern írástechnikai attitűdnek a figuratív megfelelője. Fodor szerint így a Termelési regény azért lehet a posztmodern korszak nyitóalkotása, mert a nyelv szubjektumon túlható mozgásai alakítják a szöveg kifejlését. Másrészt Esterházy sportpublicisztikájában a sport mint nyelvi kérdés jelenik meg. Ez jó alkalom arra, hogy Esterházy szövegeiben egyrészt fölmutassa a sportnyelv megkerülhetetlenségét, de közben bírálja is annak elhasznált klisékből, szófordulatokból, halott metaforákból való szerveződését.

Szintén a sportnyelv kerül előtérbe Mándy Iván A pálya szélén című regényéről szóló elemzésben, amely szerint a sport nyelvének metaforizációs eljárásokkal való többértelműsítése páratlan narratív technikákkal párosul. Azonban a sportújságírói regiszter szövegbeli kiterjedt jelenléte, amely révén nemcsak a sportpályán történtekről, hanem az azon túli eseményekről is értesülünk, ellehetetleníti, hogy a személyiséget megszólaltató szövegrészek valóban számításba vehetők legyenek.

Parti Nagy Lajos A hullámzó Balatonjának címadó novellájában a szatirikus történetformálás olyan nyelvhasználattal párosul, amely át is értelmezi a sportnyelv lexikáját, ugyanis a szövegben olyan jelentéshálózat épül ki, amelyben a sportolói önéletrajz narratív mintázata keretként szolgál, s a retrospektív történetmondás tele van az élsporttal járó megpróbáltatásokra utaló klisészerű nyelvi elemekkel, de közben a szövegalkotás több aspektusát átjáró anagrammatikus hálózat kialakulásával is számolni kell.

Ezzel szemben Kukorelly Endrénél maga a játék, a sport kerül előtérbe, s mindez a megmutatással, az elrejtetlenséggel kerül kapcsolatba. Az izgalmas interpretációból kiderül, Kukorellynél a sport legfőbb értéke abban rejlik, hogy saját világunk hermeneutikailag értett, történő igazságának tapasztalatában részesülhetünk. Az életmű egyik legfontosabb szövegében, a TündérVölgyben a futball az identitással, a közösségiséggel, a szocializációval kapcsolatos kérdések artikulálásával van kapcsolatban. A regényben a futball például a játszó gyerekek számára csak itt és most érvényes viszonyrendszert alakít ki, másrészt olyan kommunikációs közegként fogható fel, amely a másik emberről nyelvi közlésnél többet árul el.

A kötetben helyet kapnak olyan művek, amelyekben a sport tematizálása nem feltétlenül kapcsolódik össze személyiségszemléleti, nyelvhasználati vagy hermeneutikai aspektusokkal. Így Ferdinandy György írásművészetében a futballpálya már nagyon is egyértelmű politikai és társadalmi jelentésekkel bíró szimbolikus harcnak lesz a terepe. Spiró György Apámmal a meccsen című szövegében a mérkőzés nem ellenpontja vagy alternatívája, hanem analogonja lesz az azon kívüli eseményeknek. Darvasi László prózáját vizsgálva Fodor arra mutat rá, hogy Darvasi szövegeiben a labdarúgás metafizikus értelmezése kap hangot, ugyanis a pályán történő eseményeket, a játékosok mozdulatait önmagukon túlmutató eseményekként olvassa. S végül Moldova György novelláit vizsgálva Fodor a sport szatirikus olvashatóságára hívja fel a figyelmet.

Fodor Péter következetes és alapos elemzéseiben nemcsak a pontos fogalomhasználat, hanem az a nyelvi fegyelem is tetten érhető, amely nem engedi eltérni a tárgyától, ezáltal mindvégig fenntartva az olvasó figyelmét. Másrészt a szakmunka olyan sokat vizsgált életművek kutatását gazdagítja, mint az Ottliké, Mándyé vagy Mészölyé. A vizsgálódás témája természetszerűleg jelölte ki az adott korpuszt, de számolni kell azzal is, ha Mészöly, Nádas vagy Esterházy egy-egy műve kerül az elemzés középpontjába, akkor – ha csak közvetve is – azok belátásai alakítják a prózafordulatról szóló diskurzust is. A prózafordulat kutatásában eddig olyan elemzési szempontok kerültek előtérbe, mint a metafiktív történetalkotásnak, az identitás, az élettörténet elbeszélhetőségnek kérdései, a citálás lehetőségeinek kiaknázása. Ezekkel a szempontokkal számol Fodor is, tehát könyve egy meglévő és folyamatosan továbbalakuló diskurzusba kapcsolódik be, ugyanakkor megnyit egy másikat is. Azért is tartom megkerülhetetlennek Fodor könyvét, mert a sport és irodalom kapcsolatának vizsgálatával a kultúratudományos kérdezésmód relevanciáját is bizonyítja, s így olyan további vizsgálódások terepét készíti elő, amely eleddig nem lehetett része a szigorú magyar irodalomtudományos beszédmódnak. S ebben a kontextusban nyerhet magyarázatot a címválasztás, ugyanis – ahogyan Imre László professzor úr is utalt erre a debreceni könyvbemutatón – Fodor Péter könyve egy új értelmezőközösségi nemzedék izgalmas dokumentuma. Ez a jelentéskör bővíthető azzal is, hogy ma az irodalomtudománynak számolnia kell olyan szépirodalmi szövegekkel, amelyek a test jelenlétét felmutató kulturális jelenségek megértését követelik ki. A sport és irodalom vizsgálata is ide tartozik, de legalább ennyire izgalmas lehet a trauma és test vagy a társadalmi nemek irodalmi szövegekben való jelenlétét firtató kultúratudományos elemzések. Így a pálya egyik felén az irodalom, a másikon a kulturális jelenségek – s egy-egy ilyen mérkőzés nemcsak a kutatókat, hanem az olvasókat is érdekes tanulságokkal kecsegteti.

Fodor mint értekező mindvégig remekül vezeti a labdát, cselez, egyetlen helyzetet sem hagy ki – így annak ellenére, hogy egy tudományos munkát tartunk a kezünkben, legalább annyira felejthetetlen élmény marad, mint azok a szövegek, amelyeket elemez. Tehát egyetérthetünk Szirák Péter kommentárjával, amely a könyv hátsó borítóján található: Fodor Péter könyve szakszerű és élvezetes könyv. De nemcsak az (újra)olvasáshoz hoz kedvet, hanem a sporthoz is, így ha bárki eddig a két tevékenység egyikét elhanyagolta volna, akkor a fiatal irodalomtörténész munkája kellően meggyőzheti arról, mit hagyott ki.

Másodiknak meg (egyszerre), hogy ezt se fogják sokan szeretni, aztán hogy olyan nézni, mintha könyvet olvasnék, de leginkább, hogy jézusmária.

(sokan szeretni)

Ha igazán sarkosan akarnánk fogalmazni, azt mondanánk, hogy a rendező Kore-eda Hirokazu olyasféle alakja a japán filmművészetnek, mint Mike Leigh az angolnak: már-már a dokumentarisákra jellemzően kíméletlenül pontos, (és ezért) kiemelkedő fontosságú filmeket csinál a homo sapiens működéséről, ám minden fesztivál-siker és elnyert díj ellenére (például az Anyátlanokat és az azt megelőző Distance-t Cannes-ban a legjobb film díjára jelölték, sőt, az Anyátlanok a legjobb férfi főszereplő díját el is vitte), szóval mindezek ellenére filmjeit sose fogják multiplexben adni vagy tévében főműsoridőben vetíteni. Rétegfilmes, rétegfilmek. (Ez nem szitokszó, hanem ténymegállapítás.) (Csak, hogy tisztázzuk.)

Úgy tűnik, Kore-eda szándékoltan nem a téma hagyományosan legérdekesebbnek tartott aspektusát szemléli. Például a Distance-ben (2003) nem az öngyilkos szektára, hanem a hozzátartozókra figyel, az After Life-ban (Wandâfuru raifu, 1998) nem a halál érdekli, hanem ami utána történik, a Hana-ban (Hana yori mo naho, 2006) a bosszúmotívum helyett inkább arra koncentrál, ahogy a szamuráj főhős harc helyett beilleszkedik a rongyos külváros életébe, és az Anyátlanokban sem a kalandokat ígérő anya-keresés kap helyet, hanem a gyerekek élete egy alig 45m²-es lakásban. És hiába nincs ezekben a sajátos ritmusú filmekben úgynevezett nagy történés, befogadásuk nyitottságot, elmélyülést és az intenzív kényelmetlenség elviselésére való nagyfokú hajlandóságot kíván.

(könyvet olvasnék)

Az Anyátlanok kényelmetlenül dokumentarista. Már Kore-eda bevezető mondata szembesít azzal, hogy a film megtörtént eseményeken alapul: 1988-ban Tokióban egy anya magára hagyta négy gyerekét. A gyerekek (sorban: idősebb fiú, idősebb lány, fiatalabb fiú és fiatalabb lány) különböző apáktól származtak, és soha nem jártak iskolába, mert nem járhattak, nem voltak bejelentve, anyakönyvezve, így hát nem is léteztek. Hat hónapig éltek egyedül, és a szomszédok is akkor jöttek rá a létezésükre, amikor a fiatalabbik kislány meghalt. Újságfőcím.

A dokumentarista-jelleget erősíti, hogy a filmet valós időben vették fel, egy év alatt, mert a gyerekek összeomlását a négy évszak szerint osztotta fejezetekre Kore-eda, jelenetről jelenetre lapozva telik az idő, nő a gyerekek haja, fogy a pénz és tűnik el a rend az életükből. Mindezt pedig a gyerekek szemszögéből, a lakásból alig mozdulva, ráérős képsorokkal meséli el, és mint a leírások a regényekben, úgy mesél a kamera az idő múlásáról egy körömlakkfolt segítségével, az ünnep alkalmából díszbe öltöztetett szívről egy rózsaszínű sípolós papuccsal, a reményekről egy játékzongorával és a harc feladásáról egy kallódó gázszámlával.

(jézusmária)

De Kore-eda mégse csak egy kényelmetlen dokumentumfilmet csinált, ahogy erre a bevezető mondattal figyelmeztet is: „Bár a film alapjául szolgáló események valóban megtörténtek Tokióban, a részletek és a szereplők csupán a képzelet szüleményei.” Nem, ez nem dokumentumfilm, mert Kore-eda nem elmondani akarta a történteket, hanem megmutatni. Azt, ami velük történt és azt, ami bennük. Ahogy Kore-eda fogalmaz a film hivatalos weboldalán: a gyerekek élete nem lehetett csak negatív, és az egész képet kell megmutatni, a kétségek mellett az örömöt és a szomorúság mellett a reményt. Na ez az, amit csak a film tud: rögzíti az emberi arcon megszülető és megváltozó érzelmet és gondolatot. Ahogy a két nagyobb gyerek, a legidősebb fiú, Akira és az idősebb lány, Kyoko mosolytalan arccal figyeli az anyjukat. A rajz kiszínezése a napfényfoltos padlón. Ahogy Kyoko végül lekaparja a körméről a lakkot, amit egy évszakkal ezelőtt az anyja kent fel. Ahogy a kisebbik fiú, Shigeru egyik lábáról a másikra táncol az erkélyajtóban a kíváncsiságtól, de nem lép ki, mert nem szabad. A várakozás a tésztalevesre és a vigyorgó belekanalazás. Ahogy a kicsi lány, Yuki beosztja a csokit, hogy sokáig tartson. Ahogy kiejtik a legfontosabb szavakat: anya, odakint, iskola. És ahogy a családot összetartó Akira feladja. És talán nem is a magányt, hanem az életöröm apró, önfeledt pillanatait látva lesz az ember olyan szomorú.

Kore-eda nem akarja elfogadtatni az elfogadhatatlant, csak segít megérteni. Megérteni, hogy milyen ember lehet ez az anya, mit ért a történtekből egy kisgyerek és mit egy nagyobb. Hogy értsük és felismerjük, ha kell. Erre szükség van. Mert ne legyenek illúzióink: vannak még Akirák a világon, talán pont Józsikának hívják és mindennap látjuk az utcán.

Azok nézzék meg ezt a filmet, akik szeretik figyelni az emberek arcát és akik együtt tudnak sétálni a képsorokkal. Nekik se lesz könnyű. Ez nem egy szívvidámító film. Könnyebb bele se kezdeni. De fontos film, talán a legfontosabb az elmúlt évtizedben. És mert a rendező kötelességének tartotta, hogy a történetet méltó módon vigye filmre, amit hihetetlen alázattal, játékossággal és pontossággal meg is tett, 140 percnyi figyelmet minimum megérdemel.

Linkek:

Az Anyátlanok hivatalos weboldala és imdb-adatlapja.

Időnként szépirodalmi utalások, idézetek is elhangzanak. Mindig is fenntartásaim voltak Petőfi, Ady, József Attila (és mások) sorainak efféle kiárusítását látva-hallva. József Attila írásait például már annyi rendszer, annyi politikai formáció sajátította ki nemes és nemtelen célok érdekében az utóbbi nyolcvan évben, hogy a szerző nemcsak hogy foroghat sírjában, de sajnos már úgy érezheti magát, mint a búgócsiga. Természetesen nem arról van szó, hogy egy-egy szépirodalmi művet semmilyen módon sem lehetne bevonni valamely retorikai érvvezetésbe. Akkor aggályos a dolog, ha a kiragadott szövegrészek teljesen más értelmet mutatnak eredeti szövegkörnyezetük nélkül, illetve ha egy alapvetően összetett gondolatformát az adott érvelés túlzott mértékben leegyszerűsít, az ismert szerzői név tekintélyét használva föl a mondandó legitimálásához. (Talán a Hazám ciklus alábbi sorai a legnépszerűbbek: „Fortélyos félelem igazgat / s nem csalóka remény.” Ezt legutóbb a BKV-botrányról értekezvén találta beidézni egy ismert publicista.)

Még tavaly történt, hogy esti sétám alkalmával ismerős verssorok foszlányai értek el hozzám, ezért némiképp közelebb óvakodtam. Radnóti Miklós verse szólt felvételről, mi más, a Nem tudhatom… Igencsak elgondolkodtatott e gesztus. Mikor a költő 1944 elején felolvasta friss művét baráti társaságokban, többen nem értették, miért akkor, s miért így írt hazafias költeményt. A verset s szerzőjét megítéltek gondolati korszerűtlensége, az aktuális történelmi-társadalmi helyzettel való összeilleszthetetlensége miatt (illetve az összeilleszthetőség még akár valamifajta megalkuvó, a kurzushoz odadörgölőző magatartást sejtetett). Radnóti kesernyés mosollyal fogadta a szép békeverset ért bíráló megjegyzéseket.

A költő születésének centenáriumán, egy vidéki város főterének esővel hígított lámpafényében nem kevés zavarral vegyes ámulattal hallgatom a hangszalagról (korongról?) szóló felkavaró sorokat. A hazaszeretet verse – igen. De vajon nem tudják a tüntetők, hogy hatvannégy évvel korábban ugyanazon jelkép alatt masírozó legények gyilkolták meg Radnóti Miklós magyar állampolgárt, mint amely jelkép árnyékában ők most áhítattal hallgatják: „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, / s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép…”? Vajon kicsit sem pirítja az arcokat e szimbolikus összecsengés? Arra gondolok, hogy talán – remélhetőleg – tudatos gesztusról van szó, éppen a folytonosság nem vállalásának jelzéséről, a jelképek megtisztításáról, s Radnóti Miklós költészetének kételymentes vállalásáról. Hiszen miként a verssorokat, úgy a jelképeket is kihasználják, de ez nem kötelez arra, hogy ne mossuk le róluk a rátapadt sarat. Mégsem nyugszom meg, mert gyanítom, hogy ez azért nem pontosan így működik. A sár rajta marad az ásón, mely a földet hányta, a Bori noteszen, a karszalagon, a zászlón, s az emlékezeten. Óvatosan kell bánni a jelképekkel, mert könnyen oszthat sebeket a puszta látványuk, s könnyen válhat ízléstelenné problémátlan használatuk.

A Nem tudhatom… nemcsak a hazaszeretetről, hanem az idegen nézőpontok megértésének feladatáról és nehézségeiről is szól. A versbéli beszélőnek nem könnyű megértenie, mit jelent a pilótának e tájék, de azt tudja, hogy túlzottan mást, mint amit számára – s szeretné, ha a másik is többet látna belőle, aki lentről néz föl rá. A háború megteremti azt a távlatot és áthidalhatatlan távolságot, mely egymás gépies megsemmisítéséhez vezet. A vers félreérthetetlenül tárja elénk a reménytelenség és idegenség e tapasztalatát. Ahogy ott állok a szobrok árnyékában a nyirkos utcaköveken, a néhány tüntetőn végignézve én is kilátástalanságot érzek. Talán van, akit derékba tört sorsa hajt oda minden este. Mást esetleg a kocsma gőze táplálta vak indulat. Sok mindent nem értek a helyzetben, s telve vagyok bizonytalansággal. De afelől nincs kétségem, hogy aki buta mód iderángatta ezt a verset, ellenségképek és fröcsögő gyűlölködés elé, árpádsávok alá, Kárpátia-futamok közé, nem tudta, mit cselekedett. Éppen csak a vers igazságát, Radnóti fanyar mosolyát vétette el. Erőszakot tett.

A városban, ahol élek, áll egy régi mozi, csaknem száz éves, vasbetonból készült, már nem használják. Hazánk egyik legrégebbi mozgóképszínháza. Az 1944-es bombázások idején az előtte lévő téren gyülekező tömeget egy vadászrepülő végiggépfegyverezte. Ugyanez évben egy Dél-Itáliából felszálló, s a városban lezuhant pilóta zsebében a bombázás estéjére szóló mozijegyet találtak. Csak kiruccanás volt, polgár és katona számára is. Nem akarták ismerni egymást, nem akartak találkozni, mégis megtörtént. Ám a legrosszabb helyen: a halálban. Az értelmezhetetlen csönd borítja őket.

Cormac McCarthy: Az út. Magvető, Budapest, 2010, 286 o., 2990 Ft.

Cormac McCarthy legutóbbi, talán legsikeresebb regénye, mely hazájában Pulitzer-díjat érdemelt ki, nálunk, ahogyan korábbi munkái is, film „mellé” tálalódik. Bár immáron meg merném kockáztatni, hogy a filmnek jön jól a könyv, s nem fordítva. A 2000-es első magyar McCarthy-kiadás, a Vad lovak esetében a különösebb visszhangot ki nem váltott film mellett a könyv se lehetett nagy kasszasiker – legalábbis a Határ-trilógia másik két darabját az Ulpius-ház már nem adta ki – se azóta más senki. A Nem vénnek való vidék filmsikere kellett nálunk is a könyvsikerhez, mint ahogy annyi más helyen, leszámítva persze Amerikát, s ezzel megindulhatott a könyvkiadás: előbb a Véres délkörök – borítóján feltüntették a Ridley Scott rendezte filmadaptációt, melynek forgatása azonban egyre csúszik, s a dirigensi székben is más ül már –, utóbb, évkezdésnek most Az út érkezett meg, a hírek szerint csak egy-két hónappal leelőzve a John Hillcoat rendezte film magyarországi bemutatóját. Az ausztrál rendező filmjéről egyelőre megoszlanak a vélemények, elég vegyes a kritikai fogadtatás – annyi bizonyosnak látszik, hogy nem termel majd ki akkora felhajtóerőt, mint két éve a Coen-fivérek alkotása. Viszont közben McCarthynak komoly olvasótábora alakult ki Magyarországon is, amely nem igényel „külső” ösztönzést többé az olvasáshoz, sőt – a film közönségének jelentős része alighanem e táborból fog verbuválódni.

Az út kirobbanó sikerét (Amerikában) egy televíziós talkshownak köszönhette, melynek műsorvezetője saját könyvklubjában is fennen népszerűsítette az opust – be is vált, pedig McCarthy ezúttal sem lett különösebben háziasszony-barát, vagy akár – a könyvben alkalmazott fogásokból kivehetően – bestseller státusra apelláló író. Tény, hogy Az út mind nyelvi, mind tematikai értelemben szelídebb/szolídabb a zseniális főműnél, a Véres délköröknél, de ez önmagában nem sokat mond, hiszen kevés olyan mű van az egész huszadik meg most már a huszonegyedik századi irodalomban (vagy úgy egyáltalán), amely nem szelídebb az erőszakot brilliáns nyelvi leleményességgel tematizáló tébolyult remekműnél, és ettől még nem lett barátságos könyv – Az út sem az. Nincs benne romantika, vadregényes helyszínek, szenvedélyes szerelem, mint a Vad lovakban – nem, Az út sötét hangulatokat és képeket hömpölygető komor regény, igen közelest az olvasóra sokat bízó minimalizmushoz.

McCarthy ragyogó mondatait az eddig magyarul hozzáférhető regényeiben valamilyen zsáner imitált fomájában rendezi el: a Vad lovak a romantikus, a Nem vénnek való a krimi, a Véres délkörök a western, Az út pedig a sci-fi zsánerével kacérkodik, de igazából egyik sem az, aminek látszik. Az útnak mindössze az alaphelyzete sci-fi-szerű, már amennyiben a disztópikus, posztapokaliptikus szituációt annak tekinthetjük, de nem az érdekli igazából, ami a zsánerszerzők nagy tömegeit, vagyis az okok, az odavezető út, egy világégés (ál)tudományos(kodó) megmagyarázása, vagyis a vízió, a jóslás, az “elgondolkodtató” okfejtés, de még csak nem is az, hogy az új helyzetben hogyan boldogulnak az emberek – pedig elsőre sanszos, hogy erről beszél. Nem, McCarthyt az érdekli, hogy a világból teljesen kiemeljen egy apát meg egy fiút, a legszorosabb egymásra utaltságba helyezze el kettejüket, ráadásul úgy, hogy szinte valóságosan is egy világ válassza el őket egymástól: az apa emlékei még a le nem rombolt világról szólnak, gyerekkora, felnőtt élete jó része abban telt, a fiú viszont már a katasztrófa után született-cseperedett, az apa gyerekkorának alapszavai-kifejezései számára már jórészt ismeretlenek.

E viszony ábrázolása végett McCarthy Az útban lemond az általa imádott délnyugati táj végtelenségének újbóli megírásáról: bár a szereplők ugyanott járnak, de egészen mást találnak, mint amit ismer a világ. A szó szerinti világégés után nem maradt növényzet, se semmilyen élőlény – az emberen kívül –, legfeljebb csak üszkös, halott fák meredeznek mindenfelé. Az éghajlat lehűlt, a sivatag is hideg hely immár, homok helyett pernyében gázolnak a vándorok, amely, akár a hó, folyton hullik az égből. Végtelenség helyett pedig állandóan szűk a világ: köd, szürkeség határolja a láthatárt, formájukat és értelmüket vesztették a helyek, tulajdonképpen nem is lehet megkülönböztetni egyik vidéket a másiktól (ilyen formában persze a végtelenség megvan, hiszen sosem ér véget ugyanaz a táj, de a végtelenség látványszinten is artikulálódó állandó tudatformáló hatása már nem érvényesül). Hiányoznak a brilliáns tájmegjelenítések – mert nincsenek brilliáns tájak, hiányoznak a csillagképek ragyogóan lírizált mondatai – mert hiszen az ég nem is látszik a szürke felhőktől, a nap is sápadt foltként dereng csak át legfeljebb néhanap: minden momentum a két szereplő köré zár, róluk kell beszélni. Vagy nekik.

A regény középpontjában az apa és a fiú párbeszédei állnak. Ezek persze McCarthy-s párbeszédek: tőmondatok, elhallgatással, csöndekkel telik, szikárak, lecsupaszítottak ha kell, de semmiképpen sem mondanám mondjuk zseniálisaknak, mint amilyeneket itt-ott a Nem vénnek való vidékben találhatni. A helyzet egyszerűen nem ilyenfajta szövegeket kíván meg, hanem olyanokat, melyekben az apa igyekszik tartani a fiában a lelket, a tüzet, ahogy az a regényben többször is elhangzik. Ilyenformán azonban a regény nagy vállalást tesz – szövegszervező formaelvvé teszi a posztapokaliptikus alapszituációt. A redukált világban minden redukált lesz: kevés a szereplő, kevés a cselekmény, és különösképpen redukált a nyelv. Ez pedig más olvasói tapasztalatot eredményez, mint a korábbi könyvek esetében. Hogy úgy mondjam, nem akkora élmény a könyv, mint bármely más (magyarul olvasható) munka a szerzőtől – legalábbis első olvasásra. Amerikai kritikák egy része persze éppen a párbeszédeket emeli ki, érzésem szerint azonban rossz oldaláról fogva meg a dolgot: hiszen éppen az említett talkshow-közönség ízlésének íródnak alá ezek a „kritikák”, s így az érzelgős oldalát emelik ki a dialógusoknak. Ami persze benne van a szövegben, csak a magamfajta McCarthy-olvasó nem ezt veszi ki belőle. Ám feltűnő, hogy a különösképpen hallgatagnak és visszahúzódónak mondott író Az útról nagyon szívesen nyilatkozgatott és nagyon érdekeseket – szintén mintha a show-közönségnek nyilatkozott volna alá: hogy ugyanis e párbeszédek jelentős része valóban elhangzott közte és a fia között. Hogy egyáltalán e viszonyról akart írni. Természetesen a könyv olvasható így is, az idős McCarthynak kicsi gyereke van, egy világ választja el őket, ahogy a regénybeli apát és fiút, akik között ekkora korkülöbnség nincs, csak épp a világ pusztult el koraik között, így ugyanúgy mást jelentenek az apa szavai a fiú számára, mint az író és a fia esetében, csak itt a világ „természetes” folyamataival kell számolni, melyek persze, talán erről is szól a regény, nagyon is nem természetesek.

Ha a könyvet önmagában szemlélem, vagyis nem hasonlítgatom az író más munkáihoz, persze még mindig egy igen jó regény marad. Minden hatásvadász szituációt kikerül McCarthy, a durva világot inkább csak érzékelteti, nem építi egyre fokozódó akciókra a regényt, és sem a célok, sem a végkifejlet nem igazán egyértelmű – ami kétségtelenül jó. Tulajdonképpen az is értékelendően merész húzás, hogy kidolgozott világából kilépve új tájakra merészkedik. A gyakran és joggal Faulknerhez hasonlított, érzésem szerint Hemingwaytől legalább ugyanannyit tanult író faulkneriánizmusából itt elég kevés érződik – nem alkalmas rá az ábrázolt világ (a hemingway-i párbeszédek azonban ott vannak). De az ok- és cél nélküli úton levésben, amely minden más munkájában is ott van, ezúttal a morális mondanivaló teljesen egyértelmű, bár az is benne van, hogy a morális tartás néha csak úgy tartható fenn, ha ellentétesen cselekszik az ember.

A negyedik magyar McCarthy-regényt a harmadik fordító jegyzi. Totth Benedek annyiban mindenképp Bart Istvánt követi, hogy nem alkalmaz vesszőket ő sem – Szentgyörgyi József a Vad lovaknál még a magyar központozás rendjét alkalmazza maximálisan. Hazai kritikákban elvétve szóba került, hogy súlyos döntés volt ez Bart részéről, hiszen az eredeti McCarthy-szövegekben vannak vesszők, csak az angolban eleve ritkábban kell alkalmazni. Nos igen, ha belepillantunk a The road vagy a No country for old men kiadásokba, oldalanként egy-két vesszőt fölfedezhetünk, míg a Blood Meridiannek már a második mondatába is jutott egy. Ettől függetlenül angol nyelvterületen jegyezték le McCarthyról, hogy mondatai vesszőtlen konvojok. Olyan mondatokat szerkeszt, amelyben az angol nyelvi logika megsértése nélkül hagyhatja el a vesszőket, ahol viszont ki kell tenni, ott ki is teszi rögtön. Ez magyarul természetesen visszaadhatatlan, vagy csak széttördelt mondatokkal képzelhető el. Ez viszont a Véres délkörök egy-egy káprázatos körmondata esetében igen csúf végeredményt hozhatott volna. Jó, hogy nem így lett. S bár nyelvi karaktere, hangszerelése, hangulata a Szentgyörgyi-fordításnak is ugyanolyan markáns, mint a Bart-féléknek, mégis a vesszőtlen változat az, amelyről megjegyezzük McCarthyt (ugye a vesszős változatot olvasva a fentebb idézett angol kritikai-kitélelt nemigen értenénk). Érzésem szerint Totth Benedeknek nem állt rendelkezésére olyan anyag, mint akár Bartnak, akár Szentgyörgyinek, ezért meglehet alapból sem fűződhetnének nevéhez fantasztikus mondat-magyarítások. A regény mindenesetre jól olvasható, jól szólal meg magyarul, nem igen lehet rá panasz – bár komoly összehasonlításra az eredetivel nincsen módom.

Összességében az általam nagyon várt regény kissé kiesik a már megismert McCarthy-képből, aki nekem továbbra is inkább a Véres délkörök szerzője, mint Az úté. Persze az óriások mindig módosítják a róluk kialakult képet, fittyet hányva az olvasói elvárásoknak. McCarthynak mindenképpen kijár, hogy korlátlanul magáról meg a fiáról írjon egy könyvet, mint ahogy az is nagyon szép, hogy épp ezt ilyen érzékeny olvasói siker követi. De azért nem ez a legjobb könyve, az elmondható. Viszont nagyon fontos és jó, hogy magyarul hozzáférhető. Ha a hírek igazak, most épp a Sunset Limited című színpadi művét viszik filmre Amerikában, úgyhogy sikere megállíthatatlan, hál’ istennek. Talán hamarosan, ezért vagy nem ezért, tovább bővülhet a hazai kiadás is, esetleg a színházi szövegeiből is nyújtva egy komoly áttekintést – hiszen párját ritkítóan jó párbeszédeket képes írni McCarthy. Még ha talán, a hírekkel ellentétben, nem is ebben a regényében.

Két éve kezdtem el interjúkat készíteni nagyidejű emberekkel a második háborúról, a frontról, az orosz megszállásról, majd a kuláküldözésekről, a kollektivizálásról. Eddig huszonhárom személyt faggattam meg, az életkoruk a hetvenegynéhánytól a száz évig terjed. Az anyag, amit felvettem, meghaladja a száz órát. Volt olyan interjúalanyom, akinél mindössze egy alkalommal jártam, de van közöttük több olyan is, akihez háromszor-négyszer elmentem, és még mindig beszéltünk meg újabb alkalmat. És volt olyan is sajnos, akihez legközelebb már nem értem oda, mert időközben meghalt.

Ezek az interjúk, mint történészt is, az oral history kiemelkedő forrásértékéről győztek meg, arról, hogy az élő emlékezet képes azokat a hiányokat, lyukakat kitölteni, amelyeket a történettudomány hagy maga után. A vele szemben fenntartásként megfogalmazott szubjektivitás viszonylag könnyen kiküszöbölhető: kellő számú, a különféle társadalmi csoportok képviselőit megszólaltató interjú visszatérő, ismétlődő elemeiből pontosan megállapítható az objektív történés. Az egyetlen probléma vele kapcsolatban, hogy a huszonnegyedik órában vagyunk, és nagy a mulasztásunk – tudományé, művészeté egyaránt –, de mintha még mindig nem sietnénk eléggé. Pedig, ha sokan el is mentek már közülük, azért vannak még páran, akiknek ebben az utolsó pillanatban rögzíthetjük az emlékeit.

Az általam készített interjúk tapasztalatait összevetve a forrásokon alapuló történelemmel, megkérdőjeleződik bennem a múlt megismerhetősége, és felmerül bennem a kérdés, mennyire objektív az a múlt, amit történelemnek szoktunk nevezni?

Hajlok afelé a tagadhatatlanul szélsőséges nézet felé, amely szerint, ilyen összefüggésben nézve, a történelemnek nevezett múltismeretnek nincs értelme, mert az emberiségnek nem történelme, hanem végtelen számú történetei vannak, és hogy ezekből melyek választódtak ki, és váltak a történelemnek nevezett múlt részeivé, majd minden korban az aktuális politikai hatalom szempontjai határozták meg.[1] Ezért esik oly gyakran meg, hogy egy és ugyanazon eseményt, történést, korszakot akárcsak néhány évtized múltán is másképp értékelünk, és nem egyszer átírjuk a történelemkönyveket. Elegendő ötvenhat ellenforradalom, népfelkelés és forradalom minősítésére gondolnunk.

Tavaly novemberben Kertész Imre a nyolcvanadik születésnapja alkalmából a Die Weltnek adott interjúban többek között arról beszélt, hogy Magyarország nem nézett szembe a múltjával.  Miközben belépett a 21. századba, se a holocaustot, se a háborút, se ötvenhatot, de még a rendszerváltást sem dolgozta fel. Németországban ez végbement, és legfelsőbb, állami szintről kezdeményezték azt: Angela Merkel az általuk kirobbantott második világháborút a huszadik század legnagyobb katasztrófájának nevezte.

A nagy port felvert interjú boncolgatása helyett, Kertész Imrének ezt az egyetlen gondolatát továbbgondolva, a kérdés számomra az: ha egyszer végre kitör rajtunk a szembenézni akarás, mivel fogunk szembenézni? Milyen múlt lesz az, amit látni fogunk? Hiszen annyiszor megváltoztatták, eltorzították, és annyi mindent eltagadtak vagy elhallgattak belőle! És felmerül bennem az is, hogy vajon tényleg akarjuk-e ismerni a múltat, vagy ha nem találjuk elég tetszetősnek, akkor nem tartjuk a magunkénak, és túllépünk rajta?

Abból a sok mindenből, amivel szembe kellene néznünk, a második háború két kérdését szeretném közelebbről szemügyre venni: a deportálások és a katonasírok történetét.

Nem tudom, ismertek-e – ha igen, vajon a társadalom széles körében ismertek-e – a magyarországi vidéki zsidóság deportálásának a körülményei? Vajon hányan tudják azt a szűk történészi szakmán és Ungváry Krisztiánon kívül – aki állami szintű hullarablásnak nevezte a magyar holocaustot –, hogy Magyarország a zsidó vagyon árjásításából fizette – és viszonylag könnyedén kifizette – a havi kétszáz-, majd háromszázmillió pengős hadi-hozzájárulást Németországnak.[2]

És vajon hányan tudják azt, hogy a deportálások után a zsidó javakból az auschwitzit jóval felülmúló készletek tornyosultak a magyar városok és falvak raktáraiban? Hogy miután elvitték őket, mindenütt osztogatás volt. A legzsírosabb javakra az állam tette rá a kezét, utána jöttek a sorban a helyi közigazgatás hatalmasságai és a pereputtyuk, de betömték a száját a népnek is. Aki felment a községházára vagy a népházba, biztosan kapott valamit, ha pedig kapott, akkor magára vette a metsző Vinkler kabátját, a tejes Icik nadrágját, a Löwinger Sára csecsebecséit, hazavitte és használta a Goldbergerék ágyneműjét, a Weissmann néni varrógépét, a Kleinék mákdarálóját, és folytathatnánk a sort a végtelenségig.

Valóban nem könnyű szembenéznünk azzal, hogy a halálvonatok mögött az irracionális antiszemitizmuson túl – vagy inkább helyett – hideg, racionális gazdasági számítás húzódott meg. Hogy az állam mellett sok százezren húztak közvetlen anyagi hasznot a deportálásokból: ingyen vagy rendkívül kedvező áron jutottak hozzá ruhafélékhez, bútorokhoz, háztartási eszközökhöz, gazdasági felszereléshez, ház-, lakás- vagy földbérlethez. Azzal, hogy a hagyományos német orientáción túl, ezek is hozzájárultak ahhoz, hogy a német megszállás tulajdonképpen népszerű volt Magyarországon. És végül azzal a katasztrofális erkölcsi zülléssel, amibe az akkori magyar állam, a politikai hatalom, a társadalom egészét taszította.

Mindezek ellenére sem terhelhet azonban kollektív felelősség vagy bűnösség egy nemzedéket sem. Egy másik Nobel díjasnak, Elie Wieselnek 2009 decemberében, a magyar parlamentben, egy zsidó-magyar konferencián elhangzott szavait idézve: a múltunkért nem vagyunk felelősek, azért viszont igen, amit ezzel a múlttal teszünk.

A társadalom múlthoz való viszonyát híven reprezentálja, hogyan bánik a halottakkal. Nem tudom, hányan tudják, hogyan zajlott 1944-ben, a front elvonulása után az elesettek temetése? Jobban mondva eltakarítása, mert temetésnek nem lehetett azt nevezni, ahogy az végbement. Nem volt koporsó és szertartás sem, mert a papok szinte mindenhonnan elmenekültek. Az orosz kommendó parancsára a bíró jelölte ki az embereket, akik szekérrel járták a hadállásokat, lövészárkokat és a határt. Válogatás nélkül szedték össze a holttesteket, és temették a helyi temetőben közös sírba őket. Mind a két hadsereg katonáit, azaz az oroszt, a románt, a némettel és a magyarral. Ha akarták volna se különböztethették volna meg őket, mert azonosíthatatlanok voltak, napokon át hevertek temetetlenül sárban, vízben, és oszlásnak indultak. Sokról lehúzták a csizmát, leszedték a zubbonyt, az inget, magyarán kifosztották őket. Kik? Katonák, civilek egyformán. Sokfelé teleltek ki a helyi lakosok katonacsizmában abban az évben.

Második világháborús, ismert vagy ismeretlen tömegsír nagyon sok településen található Magyarországon. Közülük egynek a történetét azért érdemes felvázolni, mert rendkívül tipikus, és tulajdonképpen bárhol lehetne az országban. Éppen ezért, nem nevezzük meg, elegendő annyit tudnunk róla, hogy egy Nyíregyháza melletti település temetőjében található.

Mivel a falu hadszíntér volt, és kétszer is gazdát cserélt, nagyon sok volt a halott mind a két hadseregből. ’44 őszén a temetésre kirendelt civil lakosok, miután a hadállásokból összeszedték az elesetteket, még hetekig járták a település határát, mert innen-onnan sokáig felbukkant egy-egy holttest. Az első nagy tömegsír után nyitniuk kellett egy másodikat is.

A háború után, a kommunizmusban szovjet hősi sírnak kiáltották ki, a benne nyugvók mindannyian felszabadító szovjet hősök lettek. Az iskolások minden április negyedikén megkoszorúzták, egészen addig, amíg az iskolaigazgatót a nagy ellenlábasa fel nem jelentette a pártbizottságon, hogy fasiszta német katonák sírjához hordja a gyerekeket. Annak ellenére, hogy huszonöt év múltán az elvtársakat már nem érdekelte, valójában kik is nyugszanak ott, az mégis zavarta őket, hogy nemcsak szovjetek. Hosszú vizsgálódás után a kínos helyzetet végül is úgy oldották meg, hogy beszüntették a koszorúzást. Ezzel elhallgattak és feledésre ítéltek mindenkit.

Hosszú idő telt el, már a rendszer is megváltozott, a megszállók pedig hazamentek, amikor 2000-ben megjelentek a temetőben a Német Hadisírszövetség önkéntesei, hogy exhumálják az elesetteket.[3]

Ötvenhat év után azonban nem sok mindent találtak, még a csontok nagy része is elporladt a temető vizes, agyagos talajában. Leginkább csak kar-, láb- és medencecsontok maradtak meg és néhány erősen töredezett, hiányos koponya. A csontokon kívül egy sisak, egy bakancs és egy gravírozott ezüst karkötő került mindössze elő. A maradványokat a budaörsi német katonai temetőbe vitték, ott három sírba újratemették őket, természetszerűleg mindet ismeretlen német katonaként.

A történet ezzel nem ért véget. Az exhumálás után kilenc évvel, 2009-ben ugyanis a falu közéleti egyesülete elhatározta, hogy háborús emlékművet állít az elesetteknek, ami tagadhatatlanul szép dolog. Az emlékmű felirata azonban nem kis vihart kavart, mert a még élő szemtanúk ellenére is képtelenek voltak azt a tényt elfogadni, hogy német, magyar, román és orosz katonát egyformán temettek ’44 őszén abba a tömegsírba, és képtelenek voltak mind a négy nációt megnevezni, mondván, hogy orosznak és románnak nem állítanak emlékművet. Végül megnevezték a magyart, a többi nemzetet pedig elhallgatták.

Eközben bibliai idézetnek azt választották, hogy „Feltámad néktek az igazságnak napja”. De kérdezem: kinek és mikor? Mert az az emlékmű a semmi fölött áll, a halottak pedig mindannyian ismeretlen német katonaként Budaörsön vannak eltemetve.

[2] Ungváry Krisztián: „Nagy jelentőségű szociálpolitikai akció” – adalékok a zsidó vagyon begyűjtéséhez és elosztásához Magyarországon 1944-ben = Évkönyv/1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutató Intézete. 10. 2002. 287-321.

[3] A Szövetség a német kormány égisze alatt dolgozik, külföldön tárja fel a német hadisírokat. Magyarországon Budaörsön alakították ki a második világháború legnagyobb katonai temetőjét, ahol közel 15.000 német katona nyugszik.

„Komoly a felhozatal” – ezzel csábítgatta az egyetem tájékoztató füzete is a felvételizőket, és Timi és ő egy emberként botránkoztak meg ezen. Teljes egyetértésben voltak afelől, hogy ez közönséges, így nem lehet beszélni férfiakról és nőkről, akikben érző szív dobog. Márpedig „jól csak a szívével lát az ember” – idézték Saint-Exupéry-t bizonyságul. Mindkettőjüknek kedvence volt a regény, mindketten úgy gondolták, hogy a belső értékek sokkal fontosabbak, mint holmi testvonalak.

Már egy fél éve jártak, mikor a lány bejelentette, hogy rádöbbent, milyen mély barátság fűzi Péterhez, de most megismert egy új érzést, a szerelmet, amit viszont egy másik férfi hozott el az életébe, egy programozó matematikus. Ragaszkodott hozzá, hogy továbbra is barátok maradjanak, most is küldött üdvözletet az Adriáról.

Egy büfé ablakában Péter megpillantotta szánalmasan vézna testének tükörképét, mikor épp azt figyelte, milyen vidáman csivitel a húga egy nagydarab, szőrős mellkasú férfival. „Ki volt az a fickó?” – kérdezte mikor már hazafelé készülődtek. Béla volt az – lelkendezett a húga –, utolsó éves az orvosin, és egy valóságos zseni, ezt már a barátnőitől is hallotta. Már ajánlottak is neki állást a klinikán, de ő persze előbb-utóbb mindenképp külföldön szeretne dolgozni.

Hát persze. A húgának is ez kell, ez a dagadt doki. Belegondolt, milyen sors vár rá magyar-történelem szakos tanárként. Se pénz, se nő, talán még egy normális állás sem. De mit tegyen, ha őt a fizika és a kémia puszta gondolatától még ma is kiveri a víz? Csak kell lennie valami megoldásnak! Igen, már tudta is, mit kell tennie. Félévkor átjelentkezik a jogra.